Hogyan kerültél az EKF csapatába?
Korábban a nemesvámosi Waldorf Gimnáziumban tanítottam, de egzisztenciális okok miatt egy időre felhagytam a tanítással. Imádtam egyébként az iskolát, ha tehetném, ma is tanítanék, és nagyon remélem, hogy vissza tudok térni egyszer a pályára. Ugyanakkor jött az EKF, ahova annak idején a veszprémi irodalmi élet szervezői – Kilián Laci, Molnár Sanyi – ajánlottak be engem, és ezt a megkeresést nyilván óriási lehetőségnek gondoltam. Több potenciális jelöltet is meghallgattak erre a pozícióra, de végül mellettem döntött a vezetőség, és azóta lett a fő irány az életemben a kulturális programszervezést.
Ez a képességed az EKF-nél derült ki, vagy korábban is volt lehetőséged kipróbálni magad?
Az egyetem óta szervezek például irodalmi esteket, de akár az egyetemi színpadot vagy az egykori Weöres-olvasótábort is említhetném. Tehát ha visszatekintek, szinte mindig is az életem része volt ez a vonal, de soha nem tudatosult bennem az, hogy ezzel komolyabban is foglalkoznom kellene. Itt Veszprémben viszont belecsöppentem a sűrűjébe, és hirtelen nagy volumenű irodalmi fesztiválok szervezését bízták rám, amit egyrészről nagyon izgalmas kihívásnak láttam, másrészről pedig nagyon élveztem, élvezek is. Ráadásul körülbelül harminc projekt fut egyszerre a kezem alatt, igyekszem a lehető legprecízebben csinálni, miközben fontos, hogy közvetlen, emberi, laza és rugalmas legyek.
Az EKF projektekben mi az a meghatározó szemlélet, amely leginkább téged jellemez? Tehát mi az a Varga Ricsi mozzanat, ami mindegyik általad szervezett eseményen jelen van?
A színházi és irodalmi koncepción belül keresendő a válasz, hiszen ezekért felelek én, valamint utóbbiért még Ugron Zsolna és Can Togay. A színházi projekteket pedig Vándorfi Lászlóval, valamint Oberfrank Pállal, a Kabóca Bábszínházzal, Komáromi Sándorral raktuk össze. Vagyis mind közös munka, de ami mégis én vagyok ezekben, az a pedagógiai szemléletem: a Holtszezon Kortárs Irodalmi Fesztivál például olyan, mint egy nagy kísérleti irodalomóra. Ennél ráadásul kulcsfontosságúnak gondolom, hogy a szervezésbe és a lebonyolításba is sikerült bevonni a helyi fiatalokat, így a középiskolásokat és az egyetemistákat, és rengeteg jó ötletüket meg tudtuk valósítani. Rendkívül fontosnak tartom az utánpótlás kinevelését a kulturális szférában is. A Holtszezon erre is egy jó példa.
Megmarad az EKF után is?
Száz százalékosan nem tudom megválaszolni, jó eséllyel marad. 2024-ben még az EKF égisze alatt biztosan lesz fesztivál, viszont valószínűleg utána is fut tovább, hiszen például Porga Gyula polgármester úr is jelezte már, hogy szeretné megtartani. Óvatos vagyok, hiszen, ha már nem lesz EKF, akkor pályázati lehetőségek után kell nézni, esetleg szponzorokat találni.
A helyzet mindenképpen bíztató, és elsősorban azért az, mert a Holtszezon körül kialakult egy helyi fiatalokból álló közösség, akik számára fontos, hogy legyen fesztivál, és tenni is fognak ezért. Az biztosan elengedhetetlen, hogy – bármi lesz is – megmaradhasson a fesztivál független szellemisége, mivel véleményem szerint ettől működik a Holtszezon: kísérletező, hajlandó kimozdulni a megszokottból és számos olyan határműfajt láttat, ami egy országos hiányra – elsősorban az irodalomoktatás hiányosságaira – reflektál.
A Holtszezon az, aminek egy középiskolai irodalomórának lennie kellene. Egyébként a romkoncertek is hagyományteremtő céllal jöttek létre, mindkét fesztivál kisköltségvetésű, a fellépők között sok nagy név is szerepelt, akik baráti árért is eljöttek, mert látták, hogy valami fontos születik.
Lesz még nagy dobás a 2023-as évben?
Igen! Nem csak Petőfi, de Madách 200. év is van, így ehhez kapcsolódva október végén jön a Gondolat Fesztivál: itt az a koncepció – elsősorban Can ötlete nyomán –, hogy Az ember tragédiáját alapul véve rácsatlakozunk a drámában található különböző eszmékre, s ezek aktualitásai köré szervezünk beszélgetéseket, vitafórumokat. Pszichológia, szociológia, gazdaság, filozófia, ökológia, politika, csillagászat: elsősorban ilyen típusú témákkal találkozhatunk. S bár lesznek színházi előadások és koncertek is, ez egyáltalán nem irodalmi és nem is színházi rendezvény lesz. Szeretnénk „leporolni” a Tragédiát.
Miközben szervezed a kulturális főváros programjait, verseket írsz, s nemrég megjelent életed első kötete is, Súlyok repüléshez címmel…
Igen, először is, a kötetet a Művészetek Házának és a Vár Ucca Műhelynek köszönhetem, nevezetesen pedig Kilián Lászlónak és Fenyvesi Ottónak. Rajtam kívül még Somogyi Csabának, Éltető Erzsébetnek és Korinek Jankának született kötete, hiszen mi mind régóta, én személy szerint tíz éve publikálok a Vár Uccában. Költőnek nem nevezném magam, inkább verseket író embernek, hiszen magyartanárként a költő szót Aranyra, Weöresre, Kosztolányira, Petrire, Tóth Krisztinára vagy Varró Danira értem, és hát hol vagyok én tőlük? Ettől függetlenül persze hiszek abban, hogy a verseim hatással lehetnek az emberekre.
Hány év verse van benne és mi a koncepciója a rendezési elvnek?
Azt akartam, hogy a kötet pontosan tükrözze, aki ma vagyok. Amit ma gondolok a világról, az emberekről. Három-négy évvel ezelőtt elég jelentősen megváltoztam, egyrészt, mert elkezdtem mélyebben foglalkozni Weöres Sándorral, másrészt azért, mert visszataláltam a valláshoz.
Miért távolodtál el egykor?
Sajnos sok rossz gyerekkori élményem volt a papunknak köszönhetően. Aztán persze a kamaszkor is hozott egyfajta természetes eltávolodást a vallástól. De azt hiszem, mindig kerestem a visszautat, és két éve Bakonybélben újra a helyemre kerültem ezen a téren. Minden perc ajándék, amit a bencés szerzetesekkel tudok tölteni.
De visszatérve a kötethez: ezek a dolgok felerősítették bennem az érzést, hogy mennyire nem jó az az irány, amerre alapvetően haladunk. A nárcizmusunk és az egónk kiteljesítése helyett a közösség felé kellene tolódni.
Persze egyértelmű, hogy egészséges egyének alkothatnak egészséges közösséget. Tehát nem az a baj, ha valaki foglalkozik magával, a baj az, amikor ez válik elsődlegessé. Ebben a kötetben erre is próbálok reflektálni. Ez egy közösségi kötet, és fontos volt az is, hogy derűs könyv legyen.
Ez miért volt fontos?
Nem szerettem volna, hogy egy újabb olyan kötet legyen a könyvespolcokon, amely kizárólag a nyakunkon lévő problémákról, az elidegenedésről és a frusztrációinkról szól. Tudom, hogy lehet úgy írni önmagunkról és a problémáinkról, hogy az univerzális és felemelő legyen, de ehhez minimum József Attilának kell lenni. Én inkább kiszórtam az ilyen típusú verseim nagy részét. A kötetben azt szeretném megmutatni, hogy lehet a dolgoknak örülni is, és nem kell feltétlenül belepusztulni az életbe. A derű és a felfelé mutatás a kulcs. És ez mind nem arról szól, hogy nem veszem észre a világban zajló borzalmakat. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy szép dolgok is vannak ezen a bolygón. A természet és a természetben található rend például ilyen. És az emberi kapcsolatok. A hétköznapi dolgok. Azt hiszem ez egy rendkívül hétköznapi kötet.
Hogy sikerült a kötetbemutató?
Remekül. Hihetetlen érzés volt, hogy sokan ezért elutaztak a városba. Rengeteg barátom, kollégám, egykori kollégám, régi diákom eljött. Olyan volt a közönség, mint maga a kötet: minden fontosabb életszakaszomat képviselte valaki. Bízom benne, hogy hasznos súlyokat tudtam nekik adni a repüléseikhez.
