Nemrégen vehette át vasdiplomáját. Milyen érzés volt találkozni egykori társaival?
Megható. Persze ilyenkor még jobban érzi az ember, hogy megy az idő. Furcsa volt látni a barátaimat, akik egykor derék, magas emberek voltak. Most a botra támaszkodva vettük át a díjat, és az is szomorú, hogy már nem mindenki lehetett ott.
A szakmáról szó esett?
Keveset beszélgettünk, legtöbbünk kísérővel volt, de azért azt tisztáztuk, hogy kinek, hogyan alakult a pályája. Nehéz egyetem volt, rendesen szórták a hallgatókat, különösen az anatómiáról. Olyan állatok anatómiáját kellett tudnunk, mint a szarvasmarha, a juh, a kecske, a hal vagy a nyúl, és még sorolhatnám.
A vasdiploma átadásán
1934-ben született. Milyen volt a gyerekkora? Mennyire volt meghatározó a hely, ahol felnőtt, nevezetesen Alsóörs?
Nagyon kötődtem a helyhez, a Balatonhoz, a templomhoz. Számomra rendkívül fontos volt, hogy az iskola és a templom egymás mellett helyezkedtek el. 1940-ben kezdtem iskolába járni, de mindig a templomban kezdtük a napot, a nyolc órai áhítattal. A templom egy magaslaton volt, hamar megtaláltam magamnak az igét: „A hegyre menekülj, hogy el ne vessz”. Ez Mózes könyvében van, s az én kilencven évem úgy telt el, hogy mindig a hegyre menekültem.
Mi elöl kellett menekülnie?
Olyan lehetetlen helyzetekből, amelyektől csak az Isten csodája menthetett meg. Nagyon borús időszak volt, hiszen a második világháború kezdetéről beszélünk. Az emberek azt gondolták, hogy nem lesz semmi. Hozzáteszem, szerintem jelenleg is ebben az állapotban ringatjuk magunkat. Az iskola mögött volt egy hatalmas kert, abban sok gyümölcsfa.
Előfordult, hogy a tanító ledőlt az almafa alá, mi pedig ott feleltünk. Akkor azt mondta nekem a tanító: Te fogsz tovább tanulni ebből az osztályból. Ez 1943-ban volt. Aztán nem sokkal később, ’44-ben a Balaton fölött is elhúztak az amerikai bombázó repülőgépek...
Magasan szálltak, jól lehetett látni a kondenzcsíkokat. Olaszországból haladtak Pest felé. Közeledtek az oroszok, nagy nehezen befejeződött az iskola, s a szüleim nem mertek Pápára küldeni, így Veszprémbe kerültem, a Piarista Gimnáziumba. Nehéz idők jöttek, a tanáraink egyfolytában cserélődtek, olyan emberek tanítottak bennünket, mint például Brusznyai Árpád.
Végül egyetemre ment. Nehéz volt bekerülni akkoriban?
Igen. Két napig kellett felvételizni, közben építettem magam is Sztálinvárost, hisz kötelező volt. Gyűjtöttem a pénzt, hátha felvesznek Pestre, és ha jönnek a hidegek, legyen pénzem ruhára. Nagyon vártam a felvételi eredményt, végül jött az értesítés, hogy sikerült. Igaz, ösztöndíj és kollégium nélkül. Ott álltam tehetetlenül a jövőm előtt, nem volt Pesten egy ismerősöm se, de akkor megint bejött a lehetetlen.
Mi történt?
Összeült otthon a család, rendkívül összetartóak voltunk. A rokonok megtámogattak négyszáz forinttal, én pedig bepakoltam a szükséges holmikat a nagybátyám katonaládájába – aki akkor már a Don-kanyarban aludt… a mai napig nehezen beszélek róla… - és elindultam Pestre. A tanulmányi osztályon sokan voltak még ezzel a problémával, vagyis, hogy nincsen se ösztöndíj, se kollégium. Végül sikerült. Kaptam pokrócot és vánkost a fejem alá. 1953-ban kezdtem el a felsőfokú tanulmányaimat, és ’58-ban végeztem.
Milyen volt belecsöppeni az egyetemről a munka világába? Hamar bele tudott rázódni?
Nem mondhatom. Az állategészségügy körzetekre volt osztva, s kihalási alapon lehetett bekerülni. Egy évet Enyingen voltam gyakornokként, de onnan Veszprém megyébe akartam jönni. Az első év után sikerült is, ugyancsak valami Isteni szerencsével, Pápateszérre kerültem. 1960-ban megnősültem, s a falu, ahová állatorvosként kerültem a legmodernebb lakást adta, a téglagyár tulajdonosának lakását. Elkezdtem tehát komolyan dolgozni, noha körülbelül olyan érzésem volt a kezdetek kezdetén, mint az 1980-ban újonnan megválasztott amerikai elnöknek, aki beült az ovális alakú irodájába, majd feltette a kérdést: „Na és most mit csináljak?”. Én pont így voltam ezzel. Ültem az orvosi táskámmal, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek.
Végül hogyan indult be a praxis?
Az elődöm, aki átköltözött egy másik házba, oda, ahol elindult az állatok mesterséges megtermékenyítése, azt mondta, fogjam meg a táskámat, és induljak el az úton, biztos, hogy lesz olyan, aki leszólít, hogy segítsek neki. Így is történt, hatvan forintot kerestem aznap. Örültem, hogy ilyen jól sikerült az első nap, este pedig a falu nagy embereivel – mint az orvos, az állomásfőnök, a gazdatiszt – kártyázni kezdtünk. Kicsit tudtam ultizni, mondanom sem kell, hogy a többiek mind első osztályú ultisok voltak. Szóval elvesztettem azt a hatvan forintot, amit aznap megkerestem. Akkor a gazdatiszt megjegyezte: „Fiam, hülyeség ellen nincs orvosság!”.
Milyen állatokat kellett leginkább gyógyítania?
Szarvasmarhát. Rengeteg elléshez hívtak, éjjel vagy nappal, mindegy volt. Ha hívtak, menni kellett. Az emberi kapcsolatok rendkívül fontosak voltak számomra. Akkoriban sokan jelentős pénzhiányban szenvedtek, és számos egyéb körülmény nehezítette a létezést. Viszont engem nagyon szerettek, remekül hangot találtam velük. Bíztak bennem.
Mondd erre egy példát? Mint szakemberben bíztak?
Annak idején elég sok fertőző betegség volt, én pedig mindig kihirdettem, hogy megyek körbe sertéseket oltani a faluba. Egy asszony viszont elfelejtette. Azt mondta, bízik bennem, menjek csak be a kapun, oltsam be az állatokat, és ha végeztem, a kredenc felső részén van a kávés bögre, abban a pénz, vegyem csak ki…
Mitől volt jó állatorvos? Miben volt másabb, mint a többi szakember?
Szerencse is kellett. A vasdiploma átadásán a rektor úr figyelmeztette az első éveseket: az állatorvos nem csupán az állatokkal foglalkozik, hanem azok tulajdonosaival is. Rengeteg munkám volt, például amikor elmentem háztájiba, ott ötezer sertés és négyezer szarvasmarha volt. Ha végeztem, mindig megkérdeztem az embereket, hogy érzik magukat. Jó viszonyt ápoltam tehát a gazdákkal, talán ezt tudnám kiemelni, ami engem jellemzett.
Mennyivel másabb ma ez a pálya, mint akkoriban?
Ma az állatorvosnak készülők nagy része hölgy. Régen ez férfimunka volt, gondoljunk csak bele egy nehéz ellésbe, ott hatalmas emberi erőre volt szükség. Ma inkább a kisállatok iránt érzett szeretet az, ami efelé a pálya felé billenti a fiatalokat. Legfőképpen a macskák imádata. Régen a sokféle fertőző betegség is megnehezítette a szakmát, például akadt olyan is, ami emberről állatra, és állatról emberre is terjedt. Ezekkel az esetekkel nagy kínlódások jártak együtt. Ez az úgynevezett brucellózis. Az ember szaporodását is veszélyeztette, tehát nagyon oda kellett figyelni.
Ma mennyire vannak jelen az állatok az életében?
Voltak kutyáink, épp nemrég múlt ki a negyedik kis tacskónk, szerettem őket, de a feleségem is nagyon oda volt értük. Ő mondjuk azt is kitalálta, hogy legyen őzünk. Voltak vadász társaim, noha én magam soha nem szerettem ezt a tevékenységet, de ők szereztek nekünk egy gyönyörű őzt. Lexi volt a neve, imádtuk. A gyerekek mindig ámulva nézték az utcáról. Aztán 1966-ban elmentünk Olaszországba, és a jó ismerőseinkre bíztuk. Tanácstitkárok voltak, az úr idősebb volt, s egy fiatalabb hölgyet vett el. Nem volt gyerekük, de az őz nagyon megtetszett nekik. Végül nem adták vissza. Jó helye volt ott is Lexinek, bár ők még a szobába is beengedték. Egyszer eltört a lába, én mentettem meg. Évekkel később pedig hallottuk, hogy megszökött. Bár szerintem inkább elengedték…
