Több, mint egy hete a Hamász, egy radikális iszlám szervezet rakétákkal és fegyverekkel támadt Izraelre, különös kegyetlenséggel végeztek ki ártatlanokat, erőszakoltak meg nőket, és ejtettek több száz embert fogságba. Majd a gázai övezetbe válaszként megérkeztek az izraeli támadások, újabb civilek halálát okozva.
Fotó: theguardian.com
A magyarok pedig itthon ültek, és sokan a TikTok-on keringő videókból tájékozódtak, olyan felvételekről, ahogy a Hamász végighurcolja trófeaként az elrabolt és meggyalázott német lányt egy teherautó platóján. A maximum fél perces videók után görgetünk tovább és do-it-yourself reggelizős videókat kedvelgetünk, vagy motivációs idézeteken bólogatunk nagyokat. Aztán másnap és utána is felkelünk, elmegyünk a kedvenc kézműves pékségünkbe, megisszuk az ezerhatszáz forintos mindenmentes latténkat, esetleg edzünk egyet, felülünk a tömegközlekedési eszközökre, vagy a beülünk a Toyotába, elmegyünk az unalmas munkahelyünkre, ahol állandóan panaszkodunk valami miatt, de azért arra mindig jut idő, hogy görgessük egy kicsit a közösségi platformokat. Hazamegyünk, este beülünk a haverokkal valamelyik kocsmába vagy étterembe, moziba megyünk, sétálgatunk, otthon feltekerjük a fűtést és bámuljuk a netflixet, és a puha ágyunkba alszunk egy nagyot.
Amennyiben nem homokba dugott fejű struccként élünk, még lehet, hogy a múlt héten arra is jutott idő, hogy rákeressünk az interneten az olyan kulcsszavakra, mint Gáza, Izrael, muszlim, terror, stb. Ehhez azonban rá kellett keresni, mert valamiért nem ömlik az arcunkba minden oldalról az információ ezekről az eseményekről, mint arról például, hogy a Jákob Zoli szerelme éppen hogyan alakul a TV2-n. Amíg azonban a buszon utazunk, a városban sétálunk este, hányszor jut eszünkbe, hogy félnünk kellene?
Fotó: MTI/AP/Halil Hamra
A múlt héten néhány napra szabadságoltam magam és kiutaztam Németországba barátokhoz. Hallottam, és olvastam a híreket, de magyar vagyok, Európában élek és a fejlett nyugatra utaztam. A sima autópályákon a szép új világba, az elfogadás és a liberalizmus menstvárába. Bajorország, meseházak, sörözés reggelire, október közepén ragogyó napsütés. Nagyon idilli kép, látni, hogy hogyan él az a társadalom, akinek valóban van pénze arra, hogy élvezze is az életet, ne csak élje.
Miközben az ország fővárosa, ahol szivárványosra festik a járdákat, és ahol csak bevándorlók dolgoznak a gyorséttermekben, pékségekben, dohányboltokban, és mindenhol, ahol nem CEO-nak meg főorvosnak kell lenni - ezzel hirdetve, hogy ők már maguk mögött hagyták a Mein Kampf által rájuk égetett billogot – lassan tűzfészekké válik.
Tüntetések, antiszemita incidensek, zsidóellenes falfirkák – a berlini zsidónegyedben Dávid-csillagok felfestve az ajtókra. A zsidó iskolák kérik a tanulóikat, hogy az utcán ne viseljenek zsidó jelképeket, mert megtámadják őket, elmarad az istentisztelet, a Múzeumok Éjszakája – mert nem lehet minden hátizsákot ellenőrizni. A német rendőrség jelentése szerint az egyik palesztinbarát tüntetés résztvevői megfélemlítették egy zsidó étterem vendégeit, berúgták a vendéglő ablakát, majd gépfegyveres támadást imitálva ijesztgették a bent ülőket. Lehet ezen nevetni, feltéve, ha az illető nem normális.
Pénteken nem mentünk el Münchenbe, mert bár csúfolják „white citynek”, amiért nagysága ellenére – Németország harmadik legnagyobb városa az 1,3 milliós lélekszámával - nagyon kevés bevándorló él ott, én nem akartam úgy várost nézni, vagy élvezni a bajor konyha csúcsát, a sör-kolbász párost, hogy közben arra gondolok, hogy mi lesz, ha történik valami. És itt a mi lesz, ha történik valami, nem az, hogy a zászlók lobogtatásától nem látom majd a Miasszonyunk-templom homlokzatát. Pénteken az Odeonsplatzon több száz tüntető csapott össze rendőrökkel, a helyi hírek szerint.
Amíg én szombaton Würzburgban két utcával arrébb sétáltam le, hogy a piactér melletti téren ne kerüljek a palesztin-zászlós tüntetés közelébe, és amíg a kávémat úgy ittam, hogy nem a napsütésre gondoltam, és arra, hogy milyen jó, hogy a legjobb barátaimmal vagyok, hanem arra, hogy a rendőr kisbuszok vajon hova és miért mennek, addig Budapesten a magyar-szerb focimeccsre gyűltek az ismerőseim. A magyarok ünnepeltek, mindenki büszke, még az is, aki utálja a rasszista kormányunkat, pedig ugye bizonyított tény, hogy aki a focit szereti, az csak fideszes lehet. Rosszabb esetben fejbe vágtak valakit egy műanyag sörös pohárral, beleöntötték a nyakába, beleragadt a cipőtalpa a rágógumiba, vagy nem tudott lepacsizni Szoboszlaival.
Fotó: MTI/AP/NICOLAS LANDEMARD
Hétfő este Brüsszelben a svéd és belga válogatott játszott Eb-selejtezőt, egy férfi fegyverrel megölt két svédet, egyet pedig megsebesített, és az elkövető a közösségi médiában feltöltött videójában arról beszél, hogy az Iszlám Államhoz tartozik. Bevallása szerint azért ölt meg két hitetlent, hogy bosszút álljon a megölt muszlimokért. "Az ember a vallásáért él és hal meg". Brüsszelben négyes erősségű, a legmagasabb terrorellenes készültségi fokozatot vezettek be, az elkövetőt akkor nem sikerült a helyszínen elkapni, a brüsszeliek türelmét kérték. A svédektől azt kérték ne viseljék a svéd nemzeti mezt.
Párizsban mindennapossá váltak a tűz-és bombariadók, egy francia származású tanárt fényes nappal halálra késeltek egy középiskolában, az elkövető egy húsz éves csecsen származású diák volt. Berlinben egy tizennégy éves diák ütötte meg, majd rugdosta a földön a tanárát, és amiért az védekezett még a diák jelentette fel, így a rendőrség mindkettőjük ellen eljárást indított.
Az Európai Unióban már észre sem vesszük, amikor átkelünk az országhatárokon. Miért teszünk úgy, mintha Berlin vagy Párizs távol lenne tőlünk? Hogy ami Brüsszelben történik, az Brüsszelben marad? Lehet itt GDP-vel dobálózni, euro-árfolyammal, oktatási rendszerrel, azzal, hogy antiszemita, rasszista magyarok vagyunk, idegengyűlölő kormánnyal. Lehet vitatkozni Izrael és a Palesztin Állam közötti ellentéteken, de a végén ártatlan gyerekek halnak meg, ártatlan szurkolókat lőnek le, az emberek nem mernek kimenni az utcára, amíg mi egy kávézó teraszáról irogatjuk a különböző hírportálok kommentszekcióiba, hogy elnyomásban és diktatúrában élünk. Ki az, aki retteg Budapesten iskolába menni, vagy nem gyakorolhatja a vallását ebben az országban? Ki az, aki a Nemzeti Múzeumban fél, hogy bombariadó lesz? Ki az, aki nem meri a magyar nemzeti válogatott mezét viselni egy EB-selejtező meccsen itthon?
A szép új világ.
