Az elmúlt napokban rájöhettünk, mi a jelentősége a Mediterrán és Dél-Amerika szent intézményének a sziesztázásnak. Amikor gutaütötten áll a délután, a falevél sem rezzen, s még a legyek is halkabban zümmögnek a rekkenő hőségben. Délen ilyentájt minden elcsendesül, s a könnyű, főtt zöldségekből készült ebéd után, a család apraja nagyja sziesztázik. A délutáni szunyókálás intézményesítésének arrafelé, földrajzi és biológiai indokai vannak, hiszen - a napokban magunk is tapasztalhattuk - fizikai lehetetlenség aktívan dolgozni akkor, amikor tombol a trópusi nyár.
Csakhogy ez itten ugyebár nem Dél, mi mérsékelt égövben élünk, és kit érdekel, hogy időnként mérsékelt harmincöt fok van - árnyékban. Tőlünk, ezzel a földrajzi-meteorológiai argumentummal kíméletlenül megvonták a délutáni szunyókálásra való emberi jogunkat.
Így azután nálunk henyélésnek nevezik, ha a fizikai munkás déltájban, behúzódva az árnyékba önkényes pihenőt eszközöl ki magának, ha az üzletember ebédidőben hazaugrik, "hogy fél órácskára kinyújtózkodjon", ha a hivatalnok az irodában az újságot a fejére, a lábait az asztalra téve pilled tíz percet, vagy a sofőr, veszteglő kamionja kabinjában behunyja egy pillanatra a szemét.
Mi már csak úgy sziesztázhattunk (titokban), hogy közben keményen öl bennünket a lelkiismeret. Mert amennyire jellemző és szimpatikus a szalmakalapban árnyékban (indokoltan) hűsölő mexikói látványa, legalább annyira megvetendő és társadalmilag elítélendő cselekedet nálunk, munkaidőben elpilledni.
Tudniillik, mi mérsékelt égöviek vagyunk, és passz!
