Mint sok más veszpréminek, nekem is ez a tizedik Utcazeném, és eddig mindegyik esztendőben a lehető legtöbb időt töltöttem a belvárosban. Az évek nem csak a fesztivál életében pörögnek, hanem a sajátomban is, így a korábbi szabad lazulást felváltotta a két kisgyermekkel zajló kulturált szórakozás.
Ezzel nincs is baj, ez az élet rendje, de a korosztályos különbségek mégis meghatározzák, hogy ebben a négy napban mikor és mit nézek meg. Azaz két gyermekkel sok esetben bajos háromnegyed órát eltölteni egy kisszínpad előtt, vagy éppen elindulni nehéz, megnézni egy másik zenekart.
Egészen bizonyosan nem én vagyok az egyedüli szülő, aki örülne egy olyan játszóháznak, ahol (szakképzett hoszteszekre bízva) nyugodtan otthagyhatnám gyermekemet fél órára. Sőt, ez a játszóház kiegészülhetne akár zenei kínálattal is – vannak olyan zenék (gondolok itt pl. Gryllus Vilmos vagy Halász Judit dalaira), amelyeket szívesen hallgatnának meg a kisgyerekek.
Persze tudom, az Utcazene a közösségről (a kicsitől a nagyig) szól, és a piciket is érdeklik az utcazenészek, de az ő világuk mégis csak az állandó játék, aminek talán teret lehetne adni a MI fesztiválunkon is.
