S ahogy nekünk is ad valami többletet a barokk „díszlet”, úgy nekik is, érzelmileg kötődik a dunaújvárosi banda Veszprémhez. Még az Enyhe Fintorban játszottak először, s jönnek újra és újra, ha Murak hívja őket, s vállalják akár féláron is, mint tavaly, ha épp ezen múlik, hogy legyen-e koncert. A fesztiválok között egyedi színfolt a miénk, azzal, ahogy a korosztályok keverednek, például az ő szüleik is mindig feljönnek a Balatonról meghallgatni őket – meséli Kiss Tibi a koncert előtt –, és ahogy körülnézek az idén debütáló új színpadnál a Szentháromság téren, bizony az átlagéletkor nem 16. Középkorúak ordítják körülöttem beleéléssel a számokat – mikor véget érnek az alibiévek, és a súlyok nőnek a válladon, te röpülnél, de örülsz annak, ha valahogy megállsz a lábadon. Lánya barátjával táncoló hölgy sodor el, és amikor felcsendül a Most múlik pontosan első pár taktusa, előttem kéken világít egy telefon kijelzője a tömeg fölé tartva, rajta a hívott név: Anya.
Feljutni jeggyel sem egyszerű, de a téren kifejezetten jó, hogy lehet lépni, mozdulni önállóan is, nem csak ahogy a tömeg dobál, s az első sorok sem életveszélyesek a részegen pogózó csoportoktól. A klasszikus felállás – hogy a hangosító pultig a nagyon lelkes mag tombol – itt is megfigyelhető, de ez nem szakad meg arrébb sem, az érseki palota előtt sem csak áll és hallgat a tömeg, hanem lüktet, és énekel a zenével.
Nincsenek Líviuszos beborulós, improvizatív, hosszú instrumentális részek, nem húzzák a tömeget a felpörgésig, de mégsem biztonsági játékot játszanak. Nem lett best of album íze az idei koncertnek, a kevésbé felkapott számok mellett nem maradnak ki a mindenki által, akár a rádióból is ismertek sem. Jól szól, jól van összerakva, s tudom szeretet nélkül minden ház üres, minden városka lakatlan, minden zseni ügyetlen, félős nyuszi csak a kalapban – hát, ilyen tekintetben sem volt lakatlan a városka egy percre sem.
– Nagyon jók vagytok hozzánk, s ezt nem mondom mindig – kokettál a tömeggel Líviusz, az pedig rezonál. Átjár engem a nincs még vége bűnös hangulat, ez a mese nem az enyém, jöhetne még egy bűvös fordulat. Mikor visszatapsoljuk őket, demokratikus és meglepő fordulatként Tibi megszavaztatja a teret arról, hogy az idő rövidsége miatt a Halleluját avagy a Neki megadom magamot játsszák-e ráadásként. Mindkettőt, mindkettőt – nem suttogom, elkántálom, még kér a nép, hogy adjanak neki. Ki tudja, hogy Tibinek adná-e meg magát mindenki, vagy valóban a számnak, de belefeledkezem, vele utazom, köröskörül pedig szerelmesen csókolózó párok suttognak egymás szájába.
– Köszönöm nektek, ma is boldoggá tettetek – szép végszó a fiúktól, főleg azért, mert a kielégülés kölcsönös volt.