Szent István a halálos ágyán, mivel Imre herceg korábban elhunyt és így trónörökös nélkül maradt az ország, felajánlotta azt Szűz Máriának, hogy ő vegye gondviselésébe. A Mária-kultusz akkoriban kifejezetten erős volt a kereszténységet csupán néhány évtizede meghonosító Magyarországon. Szent István pedig bőszen tett is azért, hogy Krisztus anyját a legnagyobb tisztelet övezze a magyarok körében.
Nagyboldogasszony ünnepét, augusztus 15-öt a legnagyobb ünnepként vezette be a szokásrendszerbe, sőt, állítólag halálos ágyán is azért imádkozott, hogy ezen a napon szenderülhessen örök nyugalomra.
Az augusztus 20-i dátum aztán majdnem ötven év múlva, 1083-ban került előtérbe, Szent László uralkodása alatt. Ő volt az, aki István király földi maradványait ezen a napon, egészen pontosan Nagyboldogasszony ünnepe utáni első vasárnap a székesfehérvári bazilika oltárára emelte. A kor szokása szerint ez felért a szentté avatási szertartással, amit VII. Gergely pápa is kanonizált, egyébként Imre herceggel és Gellért püspökkel egyetemben.
Így lett Szent István-napja augusztus 20. egyben az államalapítás ünnepe is.
A török időkben aztán elnyomták ezt a magyar hagyományt, csupán Mária Terézia volt az, aki a 1771-ben újra bevezette és országos ünneppé nyilvánította. Ekkor hozatta a Szent Jobbot is Budapestre.
A 48-as forradalom után a Bach-korszakban ismét betiltották a magyarok ünnepét, majd 1891-ben Ferenc József vezette ismét vissza.
A szocializmus évtizedeiben is megtartották, igaz nem államalapításnak hívták, hanem a népköztársaság és az alkotmány ünnepének.
A rendszerváltás után, 1991-ben az Országgyűlés a nemzeti ünnepek közül kiemelve állami ünneppé nyilvánította.
