Rozsnyói Péter
A Chick Corea Freedom Band színpadra lépése előtt a Rozsnyói Péter Trió adta meg az alaphangulatot az estéhez. Megérzésem szerint kicsit furcsára sikeredett a kezdés, mert 20.20-kor – miközben a trió már a második számát játszotta –, még mindig sétálgattak és beszélgettek az emberek a nézőtéren – bár lehet, hogy ez a zenészeknek annyira nem jött le a színpadon a fények és a kontroll miatt. A lényeg a lényeg: a Rozsnyói Trió bebizonyította, hogy lehet szépen és igényesen játszani a dzsesszt itt, „vidéken” is. Azért is fogalmazok így, mert a csapat zenéje rendkívül ismerős, nekem a veszprémi ősz köszönt vissza a sokszor lírai melódiákból, a szálló falevelek suhanása, a Buhim-völgyi avar illata, az októberi alkony párája.
Orbán György
A zenekar hozta a kötelezőt – és megspékelte játékossággal és valami igazán kedves hangulattal. Rozsnyói Péter szokása szerint belebújt zongorájába, eggyé vált vele, és így csalogatta elő a futamokat, Orbán György megmutatta, hogy a bőgő nem csak kísérő hangszer, Mohay András pedig fantáziadúsan és precízen hozta a ritmusalapot. Végeredményben tökéletes felvezetése volt a trió a nagy durranásnak. Merthogy nagy durranásra számított mindenki a Chick Corea Freedom Bandtől. De nem így lett. Még nagyobb durranás lett belőle.
Mohay András
Azt már előre lehetett sejteni, hogy Chick Corea mellett nem háttérzenészeket fogunk hallani, hiszen Kenny Garrett, Christian McBride és Roy Haynes giganevek a dzsesszvilágban, de a koncert mégis mellbevágó volt. Igazi elementáris őserővel szólalt meg az első két szám – a közönséget szinte letaglózta az áradó zene –, és utána az őserő mellé belopták a zenészek a játékosságot és a könnyedséget. Csodálatos volt hallani és látni, ahogy a zongora felelget a dobnak, a szaxi a bőgőnek, a bőgő a zongorának… Chick Corea kiváló muzsikusokat hozott össze, és ennek az lett az eredménye, hogy a Freedom Band nem Coreáról szól, hanem a zenéről, az örömről, a játékról.
Chick Corea
Négy generáció kapcsolódott össze a színpadon: Roy Haynes 85, Chick Corea 69, Kenny Garrett 50, Christian McBride 38 éves – és mégis teljes volt az összhang. A négy zenész olyan tökéletességgel és természetességgel bánik a hangszerével, hogy az elképesztő – Corea még a zongorába is belenyúlt, ujjával pengetve a húrokat, Mc Bridge nem hagyott a bőgő fogólapján olyan felületet, amin ne játszott volna, Garrett hol dobhártyaszaggatóan fújta a szaxofont, máskor pedig még a lélegzetét is lehetett hallani, amikor épp csak lehelte a levegőt a hangszerbe, Haynes pedig a bőrön, a káván, a cin peremén kívül még a cinállványon is játszott. Azt hiszem, a veszprémi közönséget legjobban tán a 85 éves dobos játéka fogta meg; nem csoda, ebben a korban duplázó nélkül hozni ezeket a lábdobritmusokat és szólókat…!
Kenny Garrett
Érdekes, hogy – ha keresetlenül akarok fogalmazni – Corea szinte lekísérte három partnerét. Persze ezt azért érezhetem így, mert nagy Corea zongoraszólókat vártam, ennek ellenére pedig inkább egy tökéletes összhangban megszólaló, négy szólistával felálló, örömzenét játszó, a zenésztársakat mélységesen tisztelő zenekart hallottam és láttam. Persze a zongorista-fenomén zseniális volt tegnap este is, azt játszotta, amit egy ilyen bandben kell. És persze játszott nekünk is, egyik számukat egy gyönyörű Bartók átdolgozással kezdte.
Roy Haynes
Igen, és volt visszataps is, ami után a blues ritmusa töltötte be az Arénát – és zárta le a (meglátásom szerint) minden igényt kielégítő estet. Igazi, magas színvonalú, fantáziadús örömzenét kapott a veszprémi közönség, és csak azt kívánom a szervezőknek, hogy a következő három nap programjai is ilyen minőségűre sikeredjenek.
Christian McBride
