A zene az emberi lét egyik legnagyobb csodája. Teljesen mindegy, hogy melyik nemzet tagja vagy, milyen végzettséggel rendelkezel, ha nyitott szívvel hallgatod a muzsikát, legyen az rock and roll, blues, dzsessz, műdal, opera, megmozdít, elmozdít a mindennapjaidból, kirángat a megszokott ritmusodból, elvarázsol.
Ez fokozottan igaz az operára. Még akkor is, ha csak részleteit, válogatott áriáit hallgatod, mint tegnap az Arénában. Az operaáriák teljes emberi történetek. Nem rövid pörgések, sóhajok, hanem több percen át tartó életmozzanatok, amelyek a történettől függetlenül mindig a szerelemről szólnak. Hiszen mi más tartaná, tartja mozgásban az embert – és ezáltal az életét, az adott kort –, mint a szerelem. Ez az a nehezen megmagyarázható érzelmi állapot, ami áttör korlátokat, megváltoztat személyiségeket, átalakítja a világot. Csodákra képes, meglepetésekre. És ez az, amire mi emberek olyan nagyon vágyunk. Ezért indul ki innen a művészet mindegyik ága a képzőművészettől az irodalmon át a filmekig.
Komlósi Ildikó és José Cura – nő és férfi ezt az érzelmi állapotot idézte meg. Mint két nagy varázsló, hatásuk alá vonták Saint-Seans, Bizet, Mascagni, Ciléa, Leoncavallo és Puccini romantikus dallamival a közönséget. Megmutatták a szerelem minden egyes fokozatát, árnyalatát. Voltunk fent, lent, lebegtünk, szárnyaltunk, zuhantunk, fetrengtünk a sárban, szerettünk, gyűlöltünk, vágyódtunk, menekültünk, reménykedtünk, kiábrándultunk. Éltünk. És átéltünk. Átéltük önmagunk történéseit – az ő segítségükkel.
Az igazi szárnyaláshoz, élményhez mi kellünk, a mi belsőnk, a mi érzelmi hátországunk. A zene abban segít, hogy kikapcsoljuk a ránk rakodott, belénk ivódott reflexeket, és csak az őszinte, nem irányított belső rezdülések maradnak. Csak ebben az esetben tudunk indulni a belső utazásra, ami önmagunkba vezet a dallam, a hang irányításával. Ezt nevezték az ókorban lélektáncnak, ami gyógyít, ami felszínre hozza az igazat, önmagadat.
A tegnap este igazi lélektánc volt. Felkavaró, gyógyító, igazmondó. A romantikus muzsika, a tenor és szoprán hangok belőlünk szóltak, megszólítottak mindenkit. Tanítottak, kérdeztek és egyben válaszoltak. Nem lehetett elmenekülni, nem lehetett bezárkózni. Élnünk kellett! A szárnyalás során kiderült, Komlósi Ildikó zseniális operaénekes, Jose Cura pedig igazi showman.
Egyetlen dolog hiányzott. A vár, a Szentháromság tér pompás barokk díszlete. Igaz, erről nem a szervezők, hanem az időjárás tehetett. Az ember azonban telhetetlen, és ez a csodálatos élmény még jobb, még hatásosabb lehetett volna az érseki palota előtt.
Remélhetőleg az operahősök és a Mario de Rose dirigálta Budapesti Filharmóniai Társaság elűzte az esőfelhőket, így az utolsó két nap az Ünnepi Játékok visszaköltözhet otthonába, a várba.
