Mit mérlegeltél, amikor felkértek erre a feladatra?
Tizenkétévesen láttam először az amerikai Dancing with the Stars-t, és már akkor nagyon önazonosnak éreztem az egészet. Szimpatikus produkciók, kiváló tematika, ezek mind megfogtak. A döntésemben az is sokat számított, hogy életem során már volt részem táncoktatásban, ez a fajta önkifejezési forma mindig is közel állt hozzám. Amikor megkerestek az ötlettel, tudtam, most megvalósíthatom gyerekkorom álmát.
Mi volt a legnagyobb félelmed, ha volt ilyen?
Őszintén mondhatom, igazán nagy félelem nem volt, azt tudtam, hogy teljesen más a televíziós közönség, mint akiket a közösségi médiában elérek, így kíváncsian vártam, hogyan fogadnak majd. Viszont olyan pozitívak a visszajelzések, hogy még mindig nem tudtam teljesen felfogni. Tehát nem félelemnek nevezném ezt sem, sokkal inkább kíváncsiságnak. Nagyon boldoggá tesz, amit az első műsor után kaptam és kapok az emberektől.
Valóban csak pozitív híreket lehetett olvasni a produkció után. Ez azért nyomást is helyez rád?
Természetesen. Én is emberből vagyok, és ráadásul nagyon sok olyan reakciót kaptam, hogy a mi párosunk miatt várják a következő adást. Viszont azt vallom, hogy nem tudok többet odarakni a parkettre, mint amit egyébként is nyújtanék, aztán meglátjuk, mire elég, én biztosan mindent megteszek. Illetve az első produkció műfaja azért igen közel állt hozzám, valamilyen mértékben otthoni terepnek éreztem. Viszont a társastánc, a latin táncok mind távol állnak tőlem, ezeket valóban most tanulom, a táncos múltam majd a mozgáskoordinációban segíthet csupán.
Mennyire vagy versenyző típus? Tudod élvezni is a műsort, annak ellenére, hogy ez mégiscsak egy verseny?
A verseny szituáció inkább inspirálni szokott, pláne, ha azt látom, hogy valaki nagyon ügyes körülöttem. Ilyenkor én is próbálok még jobb lenni, Tóth Katica pedig remek partner ebben. Izgalmas időszak ez, és a kérdésre válaszolva, nagyon élvezem.
Az influenszer világ nagyon magányos műfajnak tűnik, most viszont csapatban kell dolgoznod. Furcsa volt megszokni?
Az biztos, hogy teljesen más a két világ, pláne azért, mert én úgy gyártok tartalmat, hogy mindent magam készítek el benne. Én veszem fel, én vágom, és persze a koncepció is az enyém.
Vannak olyan tartalomgyártók, akik mögött egy egész stáb áll, én a magányos úton járok, viszont így élvezem. A tévé már más műfaj, rengeteg ember van körülötted, akik segítenek, akik támogatnak, hiszen nagyon sok dolognak együtt kell állnia ahhoz, hogy egy produkció sikeres legyen.
Mindkét műfajnak megvannak a maga szépségei, az biztos, hogy most nagyon jólesik ebben lenni. Sok minden befolyásolja majd, hogy ki nyeri a műsort, számomra az lenne a legnagyobb siker, ha minden egyes alkalommal többet tudnék nyújtani, és minden alkalommal képes lennék az önmegvalósításra.
Nagyon izgultál a színpadra lépés előtti pillanatokban?
Elég rossz volt, hogy mi voltunk a nyolcadikak. Egész este csak vártunk, közben pedig erősen bennem volt az adrenalin, már le akartam táncolni. Tehát úgy hiszem, az elején jobb lenni egy ilyen műsorban, de lámpalázam azért nem volt. Elég sok ember figyeli az életemet, ezek után inkább izgatottság volt bennem, semmint félelem. Amikor már ott voltunk a kezdésnél, sikerült átszellemülni, belehelyezkedni a produkcióba oly annyira, ahogy korábban nem. Ennek nagyon örültem.
Ahogy említetted is, sokan figyelik az életedet. Meg lehet ezt szokni?
Inkább úgy mondom, meg lehet tanulni még jobban kezelni, de ezt folyamatosan építeni kell. Száz százalékosan valószínűleg soha nem mondhatom, hogy nem érintenek meg a kommentek, de azért mára már elég erős az önképem ahhoz, hogy egyébként profil nélküli kommentelők ne idegesítsenek. Sokaknak szélsőséges lehet, de inkább adom önmagam, mintsem megfeleljek mindenféle társadalmi elvárásnak, hogy besimuljak az adott közegbe. Nem baj, ha vannak olyan emberek, akik nem szeretnek, inkább kiállok saját magamért és a gondolataimért.
Ehhez nagyon erős személyiség szükségeltetik…
Úgy hiszem, valóban erős a személyiségem, de azért az is nagyban közrejátszik, hogy nem egyik napról a másikra csöppentem bele ebbe a világba, bár sokan ezt hiszik. Valójában 14 évesen kezdtem el ezzel foglalkozni, még a TikTok elődjén, ennek már lassan nyolc éve. Az applikáció felhasználóival párhuzamosan nőttem bele, nem hirtelen robbanás volt. A karantén időszak hozta meg az igazi áttörést és akkor robbant be a történet, de sok év munkája volt akkor már benne. Az sem mellékes, hogy a családom és a barátaim folyamatosan mellettem voltak, és ez ma sincsen másképp.
Amikor elkezdtél tartalmakat gyártani, valójában mit akartál üzenni először? Volt konkrét célod, koncepciód?
A legelején pusztán szórakozni akartam a társaimmal, még nem is létezett az influenszer fogalma. Akkor még nem voltak együttműködéseim, tényleg csak a magam szórakoztatására csináltam, ami azért néha egyfajta önmegvalósítást is jelentett. Szóval kicsit poénból indult, de aztán átfordult.
Amikor átfordult, már tudatosan viszonyultál a dologhoz?
Egyértelműen igen. Szerencsére – lévén, hogy folyamatról beszélünk – sikerült adaptálódnom, ehhez nagyfokú tudatosság is kellett.
Ha az embert sokan követik és felnéznek rá, egyrészt nagy felelősséggel tartozik a követői iránt, másfelől viszont nem feltétlenül én választottam, hogy felelősséggel tartozzak az emberek felé, így inkább kiállok olyan dolgokért, amikkel tudok azonosulni, ami igazán én vagyok, és akinek ez tetszik, velem tart az úton.
Akinek nem vagyok szimpatikus, nekik soha nem fogok tudni megfelelni, és nem is feltétlen szeretnék. A hitemhez mérten próbálok felelősségteljesen megnyilvánulni, és eközben igyekszem nem megbántani embereket. Ettől függetlenül én is hibáztam már, ilyenkor elismerem és változtatok.
Létezik egy sztereotípia, miszerint, aki sokat él az online világban, kevéssé tudja megélni az offline pillanatokat. Nálad volt veszély erre vonatkozóan?
Az a helyzet, hogy ez a sztereotípia teljesen jogos. Ennyi év után már megtaláltam az arany középutat, de régen valós volt az az érzés, hogy ha nincsen valami közvetítve, akkor meg sem történt. Akadt olyan külföldi utazás, ahol nem videóztam, így kicsit meg nem történtnek éreztem, de mára ebből sikerült teljesen kijönnöm. Megélem a valóságot, és élvezem. Pont, mint a Dancing with the Stars-t.
