Sokszor az élet elénk tárja a megoldást, ott van, csak nyúlnunk kell érte. De tekintetünk mást, másokat keres, elmegyünk, elcsábulunk, és hiába minden, mire felébredünk a rohanásból, már késő, a lehetőség elillan.
Szép Ernő finom, csodálatos, tisztán naiv, régi filmekből is ismerős írásában vágyak, vágyódások, forróság, eltévedt érzések és a boldogságkeresés kihívásai keverednek. Csodálatos alakok, kedves és szeretnivaló emberek, nagyanyáink, nagyapáink világa. Ez áll az előadás plakátján, a főszerepben pedig Csiby Gergelyt (Csacsinszky Pali), valamint Szederjesi Teodórát (Tóth Manci) láthatjuk.
Őze Áron Jászai Mari-díjas színész, rendező, színházigazgató nem először rendez a Veszprémi Petőfi Színházban, hiszen Szabó Magda Az őz című regényét is színpadra állította évekkel ezelőtt, amit a nagyközönség a Latinovits-Bujtor Játékszínben láthatott. Őze Áron jelenleg játszik, rendez, és vezeti a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházat.
Évekkel ezelőtt rendezett utoljára Veszprémben. Hogy érzi magát jelenleg a pályáján, a színház három különböző szegmensében?
Lekopogom, bírok mindent, van mit csinálnom. Arra nem számítottam, hogy a színházigazgatás is belecsöppen majd az életembe, sőt, a rendezéssel sem számoltam feltétlenül, hiszen színészként végeztem. A rendezés egyébként a tanításon keresztül indult el, viszont szeretem észrevenni magam körül a jeleket, és élni a lehetőségekkel. Mostanra Dunaújvárosban fantasztikus csapat alakult ki, nagyon értjük egymást, és a színház elég jól pörög, nincs miért szégyenkezni. A szakma és a régió is szereti a színházunkat, úgyhogy szépen haladunk előre. Közben a Rózsavölgyi Szalonban is vannak feladataim, most pedig éppen Veszprémben vagyunk…
Szinte lehetetlen belegondolni, miként tud ennyifelé figyelni…
Bármilyen furcsán hangzik, amikor játszom, kicsit ki tudom pihenni magam. Miközben egy rendkívül kemény, megterhelő feladat színésznek lenni, mégiscsak azt élem meg, hogy a három szegmens közül ott a legkisebb a felelősség. És ha sorba kellene állítani, akkor a színház vezetését érzem a legnagyobb felelősségnek, utána jön a rendezés, s végül a színészet. Bőven van feladat, s közben a feleségemmel, Auksz Évával neveljük a két fiúnkat. Minden csak logisztika kérdése… Képes vagyok huszonnégy óra alatt harminc dologgal foglalkozni, de figyelek arra, hogy ne tornyosuljanak össze, hanem szépen rendben feldolgozni mindent, egyiket a másik után.
Szűz jegyben születtem, tehát rendszerető vagyok, igaz, a skorpió aszcendens kissé átszínezi a történetet, de törekszem egyszerre egy feladatba belemerülni.
Az ember nyilván trenírozza is magát arra, hogy minden területen helyt álljon, és csak akkor kap el a harci idegesség, ha összetornyosulnak a dolgok. Egyszerre csak egy dologra tudok koncentrálni, de arra maximálisan. Egy rendezés során például szeretem, ha a főpróbahéten már leköltözöm az adott városba, és a figyelmem teljes egészében arra a feladatra koncentrálódik. Az is fontos, hogy az a bizonyos készülék, ami a kezünkben van, ne torlaszoljon össze bennünket. Mindennek megvan a maga ideje, tudom, mikor kell bekapcsolnom a telefonomat, különben az embert elönti a káosz. Persze nagy áldás minden kütyü, de egyben átok is. Az embernek, ha eredményes szeretne lenni, rendet kell teremtenie maga körül.
A közönségen tapasztalja, hogy kissé telefonfüggők lettünk?
Persze. Sokszor megcsörren, de akad olyan néző is, aki felveszi, és elmagyarázza hangosan, hogy most nem tud beszélni, mert színházban van. Ha valami nagyobb sportesemény zajlik, akkor is rendszeresen világítanak a mobilok a nézőtéren. Már az Ószövetség is megírta, „Mindennek rendelt ideje van…”. Ha én elutazom valahova, képtelen vagyok dokumentálni. Ahhoz, hogy jelen legyek és teljes mértékben átengedjem magamon az élményt, nem tudok még a gombokra is figyelni.
Rendezőként nagyobb kihívás ma lekötni az embereket?
Nem mondanám, talán a ritmus az egyetlen, amire jobban kell figyelni, hiszen ma már teljesen más tempót élünk. Persze a darab érvényességét, erényeit meg kell őrizni, de az idegrendszerünk teljesen máshogy működik, mint régen, ehhez kétségtelen, hogy igazodni kell.
Most pedig a Lila ákácot rendezi a Veszprémi Petőfi Színházban. Hogyan történt a felkérés?
Oberfrank Pál igazgató úrtól jött a hívás, régóta ismerjük egymást, s nagyon örültem a feladatnak.
Még a kilencvenes években harmadéves főiskolásként játszhattam is Csacsinszky Palit, tehát egyfajta nosztalgia is társul a dologhoz. Óriási szerep volt, Csacsinszky minden egyes jelenetben benne van, de úgy hiszem, túl fiatal voltam ehhez. Eljátszottam, nagyon szerettem, de tapasztalatlan voltam és kissé éretlen.
Maximalista vagyok, mindig maradnak kétségeim. Tehát szép emlékként él bennem, de tanulsággal is járt, amit próbáltam felhasználni a rendezés során. Valaki úgy akarta, hogy újra legyen dolgom Szép Ernő történetével, talán a jó Isten, vagy Buddha, ki minek hívja.
Ön minek hívja?
Jó Istennek. Ezzel a felkéréssel teljessé vált a történet, egy egészen új oldalról, nevezetesen a nézőtéri oldalról foglalkozhattam a darabbal. Megvalósítottam mindent, amit egykor kihagytam, persze igyekeztem nem nyomást tenni ezzel Csiby Gergőre.
Minden rendezésemnél figyelek arra, hogy ne egyoldalú játékot játszak, ha a színész a lelkét adja, nekem is kötelességem ezt tenni.
Amikor Gergőt instruáltam, nagyon sok múltbéli tapasztalatot el tudtam mondani neki, izgalmas pedagógiai játékok ezek. A darabot kissé „átritmizáltuk” Karácsony Ágnes dramaturggal, de látványában, környezetében, nyelvezetében hozza az úgynevezett klasszikus világot. Mindenkinek ajánlom az előadást, aki volt már szerelmes, vagy éppen az, vagy majd lenne, de viccet félretéve valóban mindenkihez szól ez a darab. A fiataloknak, a kamaszoknak, a középkorosztálynak, a felnőtteknek és az időseknek is, hiszen olyan elementáris alapvető emberi állapotról szól, ami mindenkinek az életében jelen van.
