A magyar politika terepasztalán minden vonatnak megvan a maga vágánya. Van, amelyik a múlt felé zakatol, van, amelyik a nyugatot célozza, és van, amelyik csak körbe-körbe pöfög, mint egy gyerekjáték. A Fidesz vonata például pontosan közlekedik: konzervatív, szuverenista, patriarchális sínpáron robog, nem tér le, nem késik – azt szállítja, amit az utasai kérnek. És valljuk be: ezt a vonalat az utasok többsége nemcsak megszokta, hanem szereti is.
Ha valaki azt hitte volna, hogy a magyar politika sivár mezőin egyszer csak feltűnik egy új szereplő, aki valóban máshonnan jött, aki mást képvisel, aki friss levegőt hoz egy büdös, állott terembe, akkor most tessék megállni egy percre, és jó mélyet szippantani: ez ugyanaz a parfümmel átfújt, puderesített Fidesz-aroma, csak új flakonban. Úgy tűnik, ő nem új mozdony, csak egy makacs ideológiai sérv a Fidesz testén – fáj, kidudorodik, de még nem tudják, hogy le lehet-e műteni.
Magyar Péter nem száll fel a Szivárvány Expresszre. Ott áll a peronon, zsebre dugott kézzel, lesüti a szemét, talán még hátrébb is lép egyet. A Pride betiltásáról, ami egyébként a szabad gyülekezés korlátozása is egyben, jogi nonszensz és morális öngól, annyit bír kinyögni: a gyűlölet rossz, majd választásokon megoldjuk.
Ez nagyjából olyan, mintha egy égő ház előtt állva annyit mondanál: majd ha új házat építünk, veszünk bele füstjelzőt.
Persze, ne legyünk igazságtalanok. Magyar nagyon ügyesen szónokol a hatalomgyár működéséről, a gyűlöletkeltés taktikájáról, sőt abban is igaza van, hogy az ellenzék eddigi „füstgránátos” módszerei se vittek sokra. Csakhogy van itt egy apró probléma: nem mond semmit.
Vagyis pontosabban: nem mondja ki azt, amit most egy valódi rendszerváltó vezetőnek ki kellene mondania.
Mert aki most nem áll ki a szivárvány mellett, az nem csak a színeket tagadja meg – hanem embereket. Családokat. Magyar állampolgárokat. Azokat, akik benne látják a reményt, akik úgy gondolják, végre van valaki, aki nem csak új bőr a régi krumplin.
De sajnos: az alma nem esik messze a fájától. És ha már botanikázunk: ennek az almának a magja nagyon igyekszik, de ebből barack sosem lesz.
Hiába festik át a logót, a világnézet ott bujkál a sorok között, a politikai ösztön reflexei pedig nem változnak. A Fideszben szocializálódott, a NER belső udvarában edződött, és bár most új zászlót lenget, az továbbra is fehér-piros-zöld, csak most épp nincs rajta a turul, de a szivárványt ugyanúgy nem bírja el.
A választói bázisa közben döntően városi, liberális, nyugatra nyitott tömeg. Olyan emberek, akik nem kérnek sem a nyílt homofóbiából, sem a burkolt mismásolásból. És ők most joggal kérdezhetik: tényleg ez lenne az alternatíva? Egy férfi, aki a Pride betiltására válaszul inkább a barátnőjét posztolja, mintha csak azt üzenné: nézzétek, én rendes heteró vagyok, van párkapcsolatom, meg magyar zászlóm, minden rendben van itthon, jó estét kívánok!
Nem lehet középen állni, amikor két oldal között szakad a híd.
Nincs olyan, hogy „én nem szólok bele”, amikor épp embereket tipornak a sárba egy szimbólum miatt.
Nincs semleges politika egy megosztásra épülő rendszer ellenében.
Aki valóban más akar lenni, annak másként is kell viselkednie.
Aki valóban szabadságot, jogállamot, nyitottságot hirdet, az nem hallgat.
Aki valóban rendszert akar váltani, az nem lehet ugyanannak a rendszernek a gyermeke – legfeljebb árulója.
Magyar Péter most eldöntötte, hogy nem száll fel a Szivárvány Expresszre.
Csak ott toporog a peronon, mint egy ember, aki tudja, hogy nem a saját járatára váltott jegyet, de már túl messze sodródott a kiindulóállomástól, hogy visszaszálljon.
Közben a többiek – a csalódottak, a kivárók, a változást keresők – már felültek. És ez a vonat nem fogja megvárni.
