Úgy írom ezeket a sorokat, mint egy néző, valaki, aki mindennél jobban imádja a színházat, s aki - bátran mondhatom - félig-meddig ott nőttem fel közöttük a győri színházban. Egyfelől szól most a lelkes színházba járó, másfelől talán egy barát, aki ismerem őket. Az elmúlt sok év alatt bepillanthattam a színfalak mögé, tanulhattam tőlük, és olykor belülről is láthattam, érezhettem, mit élnek át a győri színészek. Évek óta érezni a feszültséget, az elkeseredettséget, a néma beletörődést, amikor a fájdalmas zokszavak csak az esti baráti sörözés közben buknak ki. Valakinek egyszer ki kellett mondania, ami egy egész társulat torkában gombóc volt, ami egy egész társulatot fojtogatott. Megértem Gátit, azt mondta, tegye ezt az, akinek már nincs vesztenivalója, mert már döntött: bármi lesz is, vége, vége a komédiának.
Ő nem könnyű ember, aki ismeri, tudja. Emlékszem, hány, de hány kollégám szaladt ki tőle zokogva egy-egy interjú alkalmával, már akinek adott egyáltalán. Szavai sokszor keményen bántóak, őszintesége kegyetlen, nem ismer kíméletet. De az igazság ugye fáj... Most sokan sokfélét nyilatkoznak, de igazát igazolja az a vastaps, amit a társulattól kapott döbbent némaság helyett ezen a komor ülésen. Neki zúgott a taps, tapsoltak, akik hosszú éveken át hallgattak. Vétkesek közt cinkos, aki néma - mondhatnánk. De lehet-e haragudni arra, akit béklyóz a félelem? Vajon ki szenved jobban, aki kimondja, és hátralévő életében nélkülöznie kell, amit legjobban szeretett, vállalva a következményeket, vagy az, aki némán hordja magában a ki nem mondhatót?
Vajon ha egyszerre üvöltöttétek volna ki mindannyian azt, amit el kellett viselnetek, akkor is van áldozat? Egyáltalán, áldozat-e Gáti Oszkár, vagy épp hős? Nemcsak a győri színháznak szólt az azóta elhíresült monológ, hanem az egész szakmának, a több évtizede tartó morális pusztulásnak. A régi nagyok, akik az égi színpadról hallgatták végig monológját, bizonyára megveregetnék a vállát: tökös fiú voltál… De mi van azokkal, akik még ma is élnek, és dolgoznak, és pontosan tudják, érzik, miről beszélt „Cyrano”, hogy bírhatják most ezt a terhet, hogy valaki helyettük is magához vette a keserű poharat?
Nem tudom, Önök hogy vannak vele, kedves színház szerető társaim, nekem hiányozni fog. S ha újra győri premiereken tapsolok, tapsolok majd Neki is minden alkalommal. Tapsolok fáradhatatlanul az őszinteségéért, hogy országnak-világnak elmondta, amit mi innen kívülről nem tudhattunk, de ma mégis felelősséget érzünk, mert a közönség tudatlanul ugyan, de része volt ennek a hatalmas játéknak, és része van abban is, ahová jutott a színház, a színművészet. Gáti Oszkár őszinte kifakadása engem is szókimondásra késztet. Kedves közönség: tudjátok, hová juttatjuk a színházat? Az értékpusztításba. Mert ma népszínház kell, laza, vidám operettek és rózsaszín tündérmesék, csak gondolkodni ne kelljen. Szórakozni akarunk, nem tanulni, művelődni. Sajnálom az igazgatókat, nem tehetnek mást. Ki kell szolgálni a közönség igényeit, mert ha nem táncolnak úgy, ahogy a nagyérdemű fütyül, hát az nem megy be. Üres marad a nézőtér, nem lesz bevétel, sem támogatás. Akkor pedig miből csináljanak színházat? Igen, kedves közönség, zsaroljuk őket. Vagy azt játsszátok, amit mi akarunk, a szirupot, vagy nézzük a Barátok köztöt, a színház meg tartsa csak meg a jegyeket és bérleteket. És erre neveljük a gyerekeket, mit nekik érték, vagy művészet…
A Petőfi Színház jövőre száz éves, két komoly darabot is műsorra tűztek, egymás után. Egy Bulgakov, egy Kosztolányi. De előre rettegnek. Mi van, ha sok lesz ez a közönségnek, mi van, ha elmaradnak? Akkor gyorsan váltani kell… Ezt akarjuk? Tényleg ezt akarjuk? Hazugságba kényszeríteni őket, hogy mennyire szeretik a népszínházat, hogy nem kell ma már Shakespeare, Csehov vagy Dosztojevszkij?
A színház sorsa nemcsak a színészek, rendezők, művészeti vezetők, vagy színi direktorok kezében van. Elsősorban a közönség kezében. Hogy hajlandóak vagyunk-e még befogadni azt az értéket, melynek szolgálatára tették fel életüket. És nem könnyű nekik, vállalják a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot, a pénztelenséget, sokszor még az éhezést is, csak hogy nekünk adjanak.
Hogy Veszprémnél maradjunk: sokan azt mondják, ez a kisváros nem bír el két színházat. Kevés a néző, osztozni kell. Néző nélkül meg ugye nincs színház. Miért ne bírnánk el? Legyünk erre büszkék, igen nekünk két színházunk van, és becsüljük meg, hogy két helyről kapunk. Azt mondják, drága a színházjegy. Ugyan… Budapesten a kétszerese. Már egy mozijegy sem sokkal olcsóbb. Vagy mondhatnám azt is, hogy egy színházjegy ára kb. annyi, mint három ital a sarki kocsmában.
Ha már a felelősségnél tartunk. Nemcsak a közönség felelős, hanem kedves kollégáim, mi is, a média. Igen, ez az egész a mi bűnünk. Mert közvetítünk, értéket, vagy értéktelenséget. Sztárt csinálhatunk valakiből méltatlanul, vagy mellőzhetünk valakit, valamit érdemei ellenére. Szoktatjuk a kedves nézőt. Megmondjam mihez? Kiszel Tünde bugyigyűjteményéhez. Tisztelet a kivételnek. No meg persze Győzikékhez, Anettkákhoz. Mert mi a sztori, mi a nagy hírérték ma? Egy páratlan előadás vagy egy zsenális alakítás? Nem. A magánéletük, ki vált el, ki kit kivel csal, hol nyaral ... Legnagyobb művészeink prostituálják magukat, csak hogy foglalkozzunk velük. Szégyen. Az írástudói árulás, ahogy Benda mondaná.
De hogy visszatérjünk az eredeti témához. Ott tartottam, hogy minden győri premieren tapsolni fogok Gáti Oszkárnak is. Szóval nemcsak a záró monológért. Az ő helye üres marad a győri színházban, nem pótolhatja senki. Elfoglalhatják asztalát az öltözőben, átvehetik mások a szerepeit, de a közönség szívében ott marad a helye. Keresni fogjuk nevét a szereposztásban, fotóját a színház falán, szerepfotóit a galériában. Néha majd felsóhajtunk: Oszi mennyivel jobban játszaná ezt, vagy azt a szerepet… Azt gondolom, így lesz, de most csak a magam nevében beszélhetek. Művész úr! Hiányozni fogsz! Amit 18 éven át Tőled kaptam, köszönöm, sosem feledem. Bármihez is fogsz ezután, sok szerencsét, boldogabb életet!
