Tükörbe kell néznünk és számot vetni az évekkel!

A vezérszónok kifejtette: 1920 júnus 4-e egy új fejezetet nyitott Magyarország, a Kárpát-medence és Közép-Európa történelmében. Korabeli napilapok írták: az emberek tűzzenek gyászszalagot, és gondoljanak a történemi Magyarországra! Máshol újjongtak: a szlovákok, illetve csehszlovákok, a horvátok, illetve jugoszlávok, a románok mind úgy gondolták, nagy álmuk valósult meg a nemzeti állammal, amire mindig is vágytak. Akkor nem vették észre, hogy ez az álom úgy valósult meg, hogy hosszú távon sokkal többet veszítettek: Közép-Európát, amely az itteni népek, kisebbségek, közösségek együttes megértésének, toleranciájának, közös életének otthona volt. Amit 1920 június 4-én elveszítettünk, nemcsak a történelmi Magyarország. Elveszítettünk  egy olyan ezeréves történelmet, megértést, kölcsönös türelmet, amely Közép-Európát a kontinens egyik legszínesebb, legjobban fejlődő, kultúrálisan leggazdagabb térségévé tette - tekintett a múltba dr. Navracsics Tibor. Ma az osztrák-magyar monarchiát jelölik meg a magyar történelem egyik fénypontjának. A horvátok, az erdélyi románok, a szlovákok, a csehek is elismerik, hogy  a monarchia közös teret, kultúrát adott ezeknek a nemzeteknek, tekintet nélkül, hogy  cseh, román, zsidó vagy magyar volt valaki, a teljesítmény alapján boldogulni tudott. Mindezt 1920 június 4-én ezt a önzés és a nagyhatalmi arogancia széttörte. Következett az oktalan büntetés, amely a magyarságot az első világháború értelmetlen vérontásáért mindenkinél jobban büntette. Elvették az ország területének kétharmad részét, megszűnt a gazdasági egység, ahol a nyersanyaglelőhelyek a feldolgozó iparágak egymásra utalva gazdasági fejlődést biztosítottak a térségnek, megszakítva ezzel egy több, mint fél évszázados nagyon erőteljes felvirágzási és felzárkózási folyamatot.

A szónok rámutatott: 1920 június 4-e nekünk a legnagyobb veszteség, ugyanis Magyarország volt az a keret, amely békés otthont nyújtott minden nemzet fiának. Államisága, gazdasága, a kultúrája révén mindenki számára lehetővé tette, hogy itt otthont találjon és boldoguljon, és az esetleges személyes összeütközések ne váljanak  nemzeti gyűlölködéssé. 1920 júnus 4-e után elveszítettük ezt az összhangot  és egyetértést. A számvetésről elhangzott: ha az elmúlt 88 évre tekintünk vissza, láthatjuk, azóta az etnikai viszály, a kultúrális gyűlölködés, egymás büntetése, üldözése jellemzi sokszor ezt a régiót. Mindez kezdődött velünk magyarokal, a határon túli magyar közösségekkel, amelyek rögtön nemcsak más állami keretekben találtak magukat, hanem egy teljesen más politikával is szembesültek.  Bűnösként kezelték az ottani magyar közösségeket, őket hibáztatták a hétköznapi élet nyomorúságáért, őket tették felelőssé a meghiúsuló álmaikért.
A szlovákok és a románok, amikor a jövőt tervezték, úgy gondolták, ők majd sokkal sikeresebbek lesznek, mint a közös állam, a közös térség, a kultúrák sokszínűségére épülő Európa. Ma már láthatjuk, ők is tudják, csak ránk hárítják a felelősséget, nem lettek sikeresebbek. 1920 június 4-e elhintette a nemzetiségi, etnikai, és nemzeti viszály magvát a Kárpát-medenében - értékelte a történteket az országgyűlési képviselő. Hozzáfűzte: a viszálynak elsődlegesen a magyar közösségek látták kárát, aztán a többi is. Sorra léptek életbe azok a törvények, amelyek eleinte csak hátrányos megkülönböztetésben részesítették a nemzeti közösségeket, majd ki is irtották őket, legalább is célul tűzték ki kiírtásukat, aztán kitelepítésüket is. A magyarokat is kitelepítették a Felvidékről, és mi is telepítettünk ki svábokat Magyarországról. 1920 június 4-én kezdődött mindez.
- Azért is tekintem megtiszteltetésnek, hogy itt ünnepelhetek, mert a trianoni eseményekről először itt hallottam, Tapolcán - utalt személyes emlékeire a szónok. A családban, a barátok között súgva, titokban beszéltek a békekötés igazságtalanságáról. Mára eljutottunk oda, ha nem is hivatalos emléknap, hiszen vannak politikusok akik ezt megakadályozzák, de legalább összejöhetünk, és emelt főve emlékezhetünk a történtekre. Emelt fővel emlékezhetünk és számot vethetünk az eltelt 88 évvel. Látjuk, 1920 június 4-e óta nincs béke a térségben, az államok egy része már felbomlott, ki emlékszik már a szerb-horvát-szlovén királysára, vagy annak utódjára, jugoszláviára, amely különösen véres háborúban bomlott fel. Ki emlékszik már Csehszlovákiára, hiszen szétesett 1989-90 után, a demokratikus átmeneteket követően. Azt is látjuk, a  nagy Románia koncepció is újra és újra megbicsaklik. Nincsen béke: látjuk, a Felvidéken, Erdélyben, időnként a Délvidéken is a magyar közösségeket üldözik fizikai értelemben, vagy az oktatását, az iskoláit, hitét, a kultúráját, papjait akarják megsemmisíteni. Nincsen béke, mert tudjuk, mindegyik környező országban van olyan erő, néhol kormányon is, mely hirdeti Magyarország elüntetését, a magyar történelem megsemmisítését. 1920 június 4-e tette lehetővé, hogy a kölcsönös megértés helyett a bizalmatlanság és a gyűlölködés legyen Közép-Európa egyik jellemzője. Dr. Navracsics Tibor szerint Magyarország szempontjából sem dicsőség az eltelt 88 év. 2004 december 5-én belpolitikai erők által vettük nyakunkba trianont.
Tükörbe kell néznünk akár jobb, vagy baloldaliként, számot kell vetni az évekkel. Számot kell vetni azzal, hogy 2004  december 5-én a kormány és az akkor kormánypártok propagandájának hátszelén a magyar lakosság érdektelensége kísérte a népszavazást, amely lehetővé tette volna, hogy legalább szimbolikusan a magyar nemzet részéve nyilvánítsuk a határon túli magyar közösséget. Ez több lett volna a jelképesnél, jelzi a kárpátaljai és a délvidéki magyarság kérése. Ők nem kerülhettek be az EU-ba,  a schengeni határ választ el tőlünk, azt kérik, hogy a kettős állampolgárság révén vagy valamely sajátos nemetpolitikai eszköz révén fogadjuk őket vissza, tegyük lehetővé, hogy a schengeni határ átjárható legyen. Számunkra trianonra való emlékezés nemcsak fájdalmas sebek feltépését jelenti, hanem felelősséget, kötelességet, elvégzendő munkát is. Nekünk több, mint ezer éves államiságunkból adódóan kötelességünk példát mutatni Közép-Európa más nemzeteinek, akik gyűlölettel fordulnak felénk, köteleségünk megteremteni a köcsönös megértésen, a sokszínű kultúrán alapuló Közép-Európát, amely ismét a kontinens közepe lehet. Kötelességünk 2004 december 5-ét felülírni, és jelezni a határon túli magyar közösségeknek, akik árván érzik  magukat, és úgy érzik, Magyarország cserben hagyta őket, nincsenek magukra hagyva. Mindent meg fogunk tenni, amint megtehetjük, hogy ismét legalább  szimbolikusan a magyar nemzethez tartozzanak. Ez trianon felelőssége, ez a mi elvégzendő munkánk - hangsúlyozta a szónok.

Az ünnepi beszéd után emlékeztek a történelmi egyházak képviselői is, majd dr. Navracsics Tibor, Lasztovicza Jenő elnök és Ács János polgármester nemzeti szalagot kötött fel az emlékhely oszlopára, és mécseseket gyújtott meg. Az emlékezésre a Hagyományőrző Egyesület,  a Tapolcai Honvéd Kultúrális Egyesület, Ács Tamás és Jakab Ádám színművészek, valamint a Tapolcai Kamarakórus múltidézője tette fel a koronát.