Az utolsó pillanatban mindig visszakoztam. Pedig fiatal korom óta időről időre felmerült, sorra jöttek a lehetőségek, hogy Veszprémet magam mögött hagyva áthelyezzem a székhelyemet a fővárosba, vagy csak a Balaton túloldalára. Aztán valahogy az utolsó pillanatban mindig visszaléptem. Ez sosem racionális megfontolás volt, sokkal inkább egy abszolút emocionális döntés. Egyszerűen mindig azt éreztem, hogy nekem Veszprémben van dolgom. Itt akarok lenni, és itt akarok tenni ezért a városért, ezért a fantasztikus közösségért.
Az utam a veszprémi kulturális életben és a vendéglátásban hosszú, szervesen egymásra épülő lépcsőfokokból állt. Indult az Enyhe Fintor klubbal, majd a Diák Centrummal, később pedig – egy kis kitérő után a média világába – megnyitottam a Decanter Bisztrót. Szűk két évtizede a borbár műfaja még teljesen ismeretlen volt a vidéki Magyarországon. Kockázatos, félelmekkel teli lépés volt, hiszen csak a hagyományos borozókat ismerték az emberek. Bár a Decantert négy év után végül bezártam, mert talán túlzottan is megelőztük a korunkat, ez az időszak alapozta meg mindazt, ami utána következett. Egyszerű, lelkes borfogyasztóból az évek során kitanultam a szakmát és felsőfokú borszakértői végzettséget szereztem. Rájöttem, hogyha csinálok valamit, azt csak profin és tiszta szenvedéllyel érdemes.
Aztán szép lassan beszippantottak a veszprémi fesztiválok. Az Utcazene, a Rozé, Rizling, Jazz, majd a VeszprémFest és a Balaton Wine & Gourmet. Számomra a vendéglátás és a rendezvényszervezés sosem a rivaldafényről szólt. Amikor ott állok a háttérben, és látom, hogy több ezer ember mosolyog, jóízűen beszélget és egyszerűen csak jól érzi magát, az mindennél többet jelent. Engem ez az érzés éltet és tesz boldoggá. Sosem vártam el, hogy bárki is külön odajöjjön megköszönni a munkámat, sőt, ha ilyen történik, a mai napig kifejezetten gyermeki zavarba tudok jönni tőle. Nekem a mosolyuk, a nevetésük a legszebb köszönet.
Ugyanebből a közösségépítő, vibráló vágyból született meg a Wine&Vinyl, a Veszprémi Borszalon és a havi borklub sorozatunk is. Azt szerettem volna, hogy ez a hely olyan legyen, mintha egyenesen a saját nappalimba hívnám meg a vendégeket. És ez mára valósággá is vált. Organikus egységben megfér itt egymás mellett a könyvklub, a jazzest, a bakelitlemezek sercegése, a meghitt borásztalálkozók intimitása és a szombat esti bulik lüktetése. Egy csodálatos, baráti szinten összetartó társaság alakult ki körülöttünk. Bár lehetünk mi, veszprémiek néha a kelleténél is kritikusabbak, de ha a felszín mögé nézünk, látjuk, hogy végső soron mindannyian egy hajóban evezünk. Egy a célunk, tenni azért, hogy Veszprém az ország legélhetőbb, legszerethetőbb városa legyen.
Persze, ez a folyamatos pörgés, a nyüzsgés és a megállás nélküli adni akarás olykor sokat kivesz az emberből. Ilyenkor „zsilipelni” mindig a Bakonyba menekülök. A csend, a természetjárás, a gombászás vagy a biciklizés jelenti számomra azt a menedéket és komfortzónát, ahol újra fel tudom tölteni az energiaraktáraimat. És hogy miként látom magam tíz év múlva? A vízióm nagyon is tiszta, többször elképzeltem már: hatvanvalahány évesen ott fogok ülni a saját kis belvárosi borbáromban, nyugodtan megiszom az Unicumomat a pezsgő veszprémi élet gyönyörű díszletei között, aztán kora délután fogom a kutyámat, és elindulunk a Bakonyba szarvasgombát keresni. Számomra ez a tökéletes harmónia, az a fajta kiteljesedett élet, amit sehol máshol nem tudnék, és nem is akarnék elképzelni, csakis itthon, Veszprémben.
