Gyakran eszembe jut Tamási Áron gondolata: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Amikor reggelente kilépek a házunkból, és elém tárul a veszprémi vár megunhatatlan, ezer színben játszó panorámája, mindig hálát adok a sorsnak. Negyvenhét éve élek Veszprémben. Itt vagyok otthon. A saját döntésem volt, hogy itt horgonyzom le, és itt élem le az életem meghatározó részét. Számomra a lakóhely az az otthon, ahol az ember igazán önmaga lehet, fizikailag és szellemileg egyaránt. Bár egykor a keleti országrészből, Szabolcsból a vegyipar és a munkalehetőség vonzott ide minket, és ifjú közgazdászként, világmegváltó ambíciókkal a Nitrokémia kötelékében kezdtem dolgozni, a Veszprémi Beruházási Vállalatnál találtam meg a valódi utamat. Huszonkilenc évesen már gazdasági igazgató voltam, kis túlzással a mi cégünk részt vett a fél megye felépítésében. Szabadon hozhattunk döntéseket, hatalmas teherrel a vállunkon, de ebben a küzdelmes, építő munkában, ebben a városban lettem igazán önazonos.
Veszprém egy sajátos karakterű, békés, kellemes atmoszférájú város. Emberléptékű és diszkréten távolságtartó, ahol gyönyörűen simul egymásba a történelem sűrű levegője és a modern, minőségi városi élet. Érdekes ez a diszkrét távolságtartás; fiatalként eleinte meg kellett szoknom a szabolcsi, túláradó nyitottság, a szinte kötelező bőséges vendéglátás után ezt a hűvösebb, hegyvidéki, polgári visszafogottságot. Mára teljesen azonosultam vele, szerves része lett a belső stabilitásomnak. Ahogy magamban hordozom a változást, úgy hordozza a város is a történelem rétegeit. A püspöki székhely szellemisége mellett ott magasodnak a múlt rendszer építészeti mementói is, a történelmi atmoszféra mégis felülkerekedik mindenen.
Sokat gondolkodom azon, mit is jelent patriótának, lokálpatriótának lenni. Számomra mindkettő egy közös gyökérből, a szeretetből fakad. A szeretet pedig egyet jelent azzal, hogy kötődünk valamihez, jót akarunk neki, és ami a legfontosabb, mély felelősséget érzünk iránta. Az alapélmény, az odatartozás érzete ugyanaz, csupán a közösség mérete más. A patriotizmus és a polgári értékrend a mi családunkban a neveltetésünk megkérdőjelezhetetlen alapja. Ez távolról sem egy üres frázis, sokkal inkább a mindennapjaink valósága. Erre a legszebb példát a közelmúltban éltük át édesanyám kilencvenegyedik születésnapján. Még ebben a szűk, intim családi körben, az ünnepi asztalnál ülve is a hazaszeretetről, a szülőföldhöz való kötődés erejéről, a gyökereink megtartó hatalmáról beszélt nekünk. Ez az a szellemi örökség, amit a kötelességtudattal és a felelősségvállalással együtt kaptunk. A hazaszeretet éppen ezért sosem merülhet ki egy passzív érzelmi kötődésben. Mindig magában foglalja a közösség fejlődéséért vállalt felelősséget, az építő, jobbító szándékot. Aki igazán szereti a hazáját vagy a városát, az sosem elutasít, ellenben folyamatosan javítani szeretne azon, ami körülveszi. A hűség megköveteli, hogy őrizzük az értékeinket, egyúttal egyformán munkálkodjunk is azokon, amik még fejlesztésre szorulnak.
Az elmúlt öt-tíz évben Veszprém a szemünk láttára ment keresztül egy olyan látványos infrastrukturális fejlődésen, amely szinte már a reformkor lendületét idézi. A közterek megújulása, az intézményi beruházások, az Európa Kulturális Fővárosa címhez kapcsolódó gazdag programkínálat együttesen olyan társadalmi és kulturális pezsgést hoztak, amely a reformkor nagyjainak jövőbe vetett hitét visszhangozza. A reformkorral vonható országos és helyi párhuzam éppen abban a gondolkodásmódban rejlik, hogy a kultúra a fejlődés és a modernitás valódi motorja.
Ez a szellemi emelkedés szorosan összefonódik a polgári értékrenddel, amely a szabadságon, a törvénytiszteleten és a közösségi együttélés íratlan szabályain nyugszik. A tolerancia, a mások tisztelete, a munka és a teljesítmény megbecsülése tartja egyben a társadalmat. Meggyőződésem, hogy a jogaink hangoztatása mellett a kötelességeink legalább olyan fajsúlyosak. Éppen ezért tölt el mélységes aggodalommal napjaink egyik legsúlyosabb problémája, az, hogy a kommunikáció sokszor felülírja az objektív teljesítményt, a virtuális valóság pedig vészesen átveszi a valódi értékteremtés helyét. A tartós fejlődéshez a közéletben jóval több párbeszédre és együttműködésre lenne szükség, hiszen sokan érezzük, társadalmunk lelki állapota hagy kívánnivalót maga után, ami a fizikai egészségünkre is rányomja a bélyegét.
A lokálpatrióta felelősségérzet mondatja velem a pragmatikus, jobbító szándékú kritikákat is. Egy megújuló város folyamatos feladatokkal látja el az itt élőket. Az elkészült csodálatos intézmények, különösen a nagy energiaigényű komplexumok esetében a hosszú távú, gazdaságos működtetés biztosítása legalább olyan fontos kell legyen, mint maga a létrehozásuk. Figyelnünk kell arra, hogy Veszprém vendégbarát, ugyanakkor élhető és lakható város maradjon a helyiek számára. Jogos az az igény, hogy a fejlődés a történelmi belvároson túl a peremterületeken egyaránt látható legyen. Fiataljaink helyben tartásához a kulturális élmények mellé kiszámítható életpályát, biztos munkalehetőségeket és távlatokat kell nyújtanunk, amihez egy még erősebb helyi ipari, gazdasági bázisra szükség lenne.
Ugyanilyen elengedhetetlen az oktatás megerősítése, hiszen a stabil jövő kizárólag a tudásalapon nyugodhat. Míg a felsőoktatásban, különösen a Pannon Egyetem életében a rugalmasabb, teljesítményalapú modellváltás komoly, pozitív előrelépést és nagyobb mozgásteret hozott, addig az alapoktatásban és a technikus, szakmunkás képzésben még lemaradásokat látok. A szakemberek megbecsülése és képzése létfontosságú az építőipar és a gazdaság minden területe számára. A mindennapok minőségét alapvetően meghatározza a város forgalmi rendjének újragondolása is.
Ahogy a lelkünknek, úgy a város tüdejének is szüksége van a gondoskodásra. Veszprém rendkívül értékes faállományának folyamatos pótlása, a valamikori kiváló szakemberek nyomdokaiba lépve történő szakszerű újratelepítése kiemelt feladatunk. Ezek azok az aprónak tűnő, de széles rétegeket érintő lépések, amelyek a szubjektív közérzetünket a leginkább javítják.
Szívügyem a Petőfi Színház, amelyhez számtalan csodálatos élmény és egykori szakmai munkám is köt. Fájó szívvel tapasztaétam sokáig az épület romlását, és nagyon bízom benne, hogy a nehézségek ellenére hamarosan méltó formában újulhat meg. Hasonlóan monumentális lépés a Veszprémi Vár történelmi léptékű felújítása. Egy ekkora beruházás talán megosztó lehet a mindennapokban, ugyanakkor a város jövője szempontjából korszakos jelentőségű. Ahogyan a reformkorban felépült a Megyeháza, úgy a Vár mostani megújítása a következő három nemzedék számára is kézzelfogható, lenyűgöző örökség marad.
Egy több ciklusra átívelő, stabil fejlesztési szemlélet jelentheti a kulcsot a jövőhöz. Az értékeket nem elegendő pusztán létrehozni, láthatóvá és mindennap megélhetővé kell tenni azokat. Veszprém jövője a felelős, mindennapi használatban rejlik. Ez a mi közös otthonunk, a mi felelősségünk, hogy cselekvő elköteleződéssel, okosan és szeretettel vigyázzunk rá!
