Zsuzsanna ma már nyugodt hangon beszél korábbi életéről, de minden mondata mögött ott húzódik tapasztalata, ahogyan sétálunk végig régi lakóhelyén, a Máltai Szeretetszolgálat intézményében, a Befogadás Házában.
Mindegy, hogy ki vagy, jogász vagy mérnök, bárki lehet hajléktalan – mondja csendesen.
Zsuzsanna polgári családból származik. Rendezett környezetben nőtt fel, ahol természetes volt az otthon biztonsága, a család és a mindennapok kiszámíthatósága. Gyermekkorából máig erősen él benne nagymamája alakja, aki imádkozni tanította. Akkor még nem tudta, mekkora kapaszkodót kap ezzel egy egész életre. Később, amikor már nem maradt semmi, ez a hit jelentette számára a menedéket. Még akkor is a Margit templom padsoraiban ült, amikor a szociális intézmény lakója volt.
Amikor minden elfogyott, imádkoztam – emlékezik vissza.
Voltak utcán töltött éjszakák, amik nőként félelemben és elkeseredettségben teltek. Hat éven keresztül a Befogadás Háza lakója volt. Lépésenként kellett visszatalálnia önmagához, ami nem egyik napról a másikra történt. Az utat alkoholproblémák, depresszió és bántalmazások kövezték. Büszkén meséli, hogy mára elmúltak azok a rémálmok, amik visszahozták a régi borzalmas érzéseket és kísértették éveken keresztül.
Öltözéke, külseje vagy lakhatási helyzete miatt előfordult, hogy üzletekből kitiltották vagy buszról lelökték. Az alkohol pedig menekülés, hogy ne kelljen gondolkodni, érezni, szembenézni a kirekesztéssel. A hajléktalanok mindennapi tapasztalata, hogy az emberek lenézik őket és ezáltal méltóságukat teljesen elveszítik.
2020 óta önállóan él, előbb Veszprémben, most Balatonfüreden. Munkája van, saját mindennapjai, saját rendje, egy szép háza kerttel és egy kutyával. Büszke arra, hogy kiemelkedett abból az élethelyzetből, amely sokakat örökre maga alá temet. Büszke arra, hogy nem adta fel. És talán leginkább arra, hogy a legsötétebb időszakokban is maradt Istenbe és önmagába vetett hite.
Nem tudtam, hogy ekkora erő van bennem – mondja meghatódva.
Ahogy végigmentünk az intézményen, amely egykor az otthona volt, már alig ismert rá. Új szárnyak, új emberek, megváltozott terek fogadták. Csak néhány ismerős arc sejtette, hogy valaha ő is itt lakott. Különös érzés visszatérni oda, ahol életének egyik legnehezebb időszakát töltötte, de már nem lakóként, hanem kívülállóként.
Az új és ismerős arcok között sok emlék elevenedik meg Zsuzsannában. Tapasztalatai szerint sokan, akik egész életüket szociális intézmények falai között élték le, szinte soha nem tudnak igazán önálló életet kezdeni. Ő hálával gondol vissza arra, hogy volt mibe kapaszkodnia, volt miért küzdenie, és volt hová visszanyúlnia akkor is, amikor újra kellett építenie önmagát.
Amellett, hogy élvezi az egyedül, saját szabályai szerint kialakított életét, nem feledkezik meg azokról sem, akik hasonló cipőben járnak, mint egykor ő. Egyik barátjának rendszeresen segít, aki végzettsége szerint mérnök. A kritikus téli hónapokban magához veszi, hétvégente pedig ő vigyáz a kutyájára, míg Zsuzsanna dolgozik.
Ez a sikertörténet emlékeztet minket arra, hogy a hajléktalanság nem távoli, ismeretlen világ, hanem emberi történetek sokasága. Zsuzsanna ma már nem a veszteségeit számolja, hanem azt, ami megmaradt, hitét és erejét.
Zsuzsannával a Befogadás Háza által szervezett nyílt napon találkoztunk, ahol őszinte nyitottsággal mutatták meg nekünk az intézmény működését. A legközelebbi ilyen, mindenki számára nyitott alkalom szeptemberben várható.
