– A Csantavéri Orlandó és Az attentátor regények után a Gourmandiai partraszállás című kötet visszatérés a versekhez?
– Nem visszatérés, hanem talán a költészetem temetése, összefoglalása, lezárása. Egyre ritkábban írtam verseket, de végül úgy láttam, a költeményekből kialakult az elmúlt húsz év története. A csillagok szerencsés állása aztán úgy hozta, hogy a zentai zEtna-Basiliscus Kiadó részéről megtalált egy felkérés, a könyv összeállt, így aztán ki lehetett adni. A Gourmandiai partraszállásba belevettem néhány korábbi írást is, mert tematikailag beleillettek a húsz éves összefoglalóba.
Bozsik Péter
– Milyen tematikára fűzted fel a verseket?
– Tulajdonképpen az volt a célom, hogy kötet úgy nézzen ki, mint egy elbeszélés, csak sokkal tömörebb legyen. A tematika a háború. A háborút egyfajta kannibalizmusként látom, és ez egyértelműen a délszláv háborúhoz kötődik. Ezért ugrott be a Gourmandiai partraszállás cím is – meg persze a Gourmandia étteremről –, és majd mindegyik versben van valami kapcsolódás az evéshez vagy magához a kannibalizmushoz. A könyv önálló alkotásokból áll, de van motivikus összefüggés a költemények között.
– Éppen időben disszidáltál Jugoszláviából, hogy ne kelljen tevékenyen részt venned a kannibalizmusban. Mi az, amit mégis megéltél belőle?
– A háttérország bizonytalanságát. Mikor egy adott pillanatban egyetlen barátod sem vette föl a telefont, mert rettegett, hogy a hadsereg keresi, és behívják, vagy éppen ellenőrzik, hogy otthon van-e, és holnap jelennek meg nála. Vagy a feleségek szóltak a telefonba, és kétértelmű üzenetekkel kommunikáltunk. Közben pedig zúgtak a repülőgépek, és folyamatosan tűntek el az ismerőseim. Aláíratták velük a „hadgyakorlatban” való részvételt, és vitték őket Vukovárra. Volt, aki a határon bukott le. Nekem szerencsém volt, mert nem dobták ki az útlevélszámomat a határon, amikor átjöttem.
– Mi a véleményed, van még értelme verseket kiadni?
– A versek ritkán voltak nagyon népszerűek. Amióta világ a világ, a költészet mindig is szűk réteget érdekelt. Nyilván voltak szerencsésebb helyzetek, például a ’60-as, ’80-as években, amikor vagy politikai okok, vagy az információhiány miatt több verset olvastak, de nagy példányszámú verseskötetek ritkán jelentek meg – tisztelet a kivételnek. Az enyémet el fogja olvasni 400–500 ember. Bár Thomas Bernhard azt mondta valahol, minden könyvnek 200 olvasója van, punktum – nyilván ezzel az értő olvasókra gondolt. De hát ez ilyen, nagy reményekkel kecsegtető szakma.
– Hol lehet hozzájutni a kötetedhez?
– Az interneten és az Írók boltjában. Egyébként a Xantusz Kiadó terjeszti a zEtna Kiadó könyveit, de már az is nagy eredmény, hogy valaki egyáltalán foglalkozik a határon túli kötetek forgalmazásával.
– Min dolgozol jelenleg?
– Mostanában az érdekel, hogy 3–4000 leütésben, apró monológokban miként fogható meg egy ember a maga esendőségében és teljességében. Ezeket az írásokat Minimániák címen közöltem az ÉS-ben. Legutóbb három balkáni férfit írtam meg: egy dílerből lett pénzváltót, egy hóbortos görög semmittevőt és egy szkopjei pasast, akit az írók megfigyelésével bíztak meg, és a Tito Baloldali Erői Párt alapító tagja.
Emellett van egy kész ikerregényem: A Vándorszakács és a Weissbrunni levelek. Elfogadta a Noran Kiadó, és a tavalyi Könyvhétre jelent volna meg, de a Noran kettévált vagy megszűnt, bekebelezte törékeny termetét a tőke, így aztán a kiadásból nem lett semmi. A Vándorszakács egy szélhámos zsidó szakácsról szól, aki egyébként valós figura, Veszprémben is élt. Az ő történetét dolgoztam át, és ebből egy kisregény alakult ki. A Weissbrunni levelek egyfajta visszatérés Mikes Kelemenhez. Levelek, elbeszélések, versek és esszék egy képzelt figurához.
– Versek, esszék, levelek, minimonológok, regények – az írás egyfajta játék számodra, mindig valami új kipróbálása?
– Régóta mondom, hogy nincs stílusom, kimondottan saját magamra jellemző írói hangom. Egyszerűen azért, mert unnám magam, ha állandóan egy hangon kellene írnom. Így minden könyvem teljesen más – ez egyfajta skizofrén állapot, ha úgy tetszik.
– Lassan húsz éve élsz Veszprémben. Otthon érzed itt magad?
– Szeretem a várost, veszprémi lettem, jól érzem itt magam – az más kérdés, hogy Veszprémben az elmúlt 15 évet tekintve nem megfelelő a kulturális támogatás. Másrészt viszont a költőnek, az írónak a nyelv a hazája. Ahogy öregszem, a gyerekkori élmények persze egyre jobban kísértenek, de a vajdasági Csantavér – ahol születtem – lehetne bárhol. Úgy is szoktam mondani, hogy Csantavér az én Macondóm – a témák vissza-visszakanyarodnak a szülővárosomhoz. A Weissbrunni levelek című kisregényem viszont egyértelműen Veszprémhez kapcsolódik – kiabál a kapcsolat: Weissbrunn Veszprém német neve. Nagyon érdekes, hogy annak idején, amikor támadtak a vajdasági mélymagyarok, azt mondták, nekem milyen jól megy a sorom, mert Weissbrunnban vagyok ösztöndíjas. Tulajdonképpen tehát úgy is fogalmazhatnék, hogy egy weissbrunni ösztöndíjas vagyok – pénz nélkül.
