Szilágyi Lackó – akit szinte mindenki ismert, valójában kevesen – már néhány éve elköltözött tőlünk, ennek ellenére még sokan emlékeznek rá. Rá, aki önmagában képzőművészeti alkotás volt, gepárdmintás nadrágjával, bőrdzsekijével, festett arcával, égnek álló hajával. Veszprém tartozéka, turisztika jelensége volt, amint rótta csak rá jellemző lépéseivel a várost, amikor kávézott, vagy éppen egy szerencsés kiválasztottal beszélt. Szerencséssel, mert bizony Lackó kivételes intellektus volt, aki pontosan látta a világot, önmagát. Életre szóló élmény volt vele gondolatot cserélni, hallgatni. Kivétel, amikor beborult, kiakadt, zúzott, dühöngött. Küzdött a világgal, magával. Életre, halálra.
Mindenki ismerte őt, tudták róla, ő az, aki. De valójában alig-alig látták őt magát.
Ma is ugyanaz a probléma vele kapcsolatban, mint mindig. Nehéz elindulni felé, mert nem tudni, ki is ő valójában. Extravagáns festő, intellektuális punk, zenész, festő, életművész, meg nem értett zseni, két lábon járó dinamit, láncos ködlovag, Derkovits ösztöndíjas, rettegett utcasétáló, őrjöngő látnok…. És napestig sorolhatnánk.
Lackó festőművész volt, gondolkodó értelmiségi, aki minden nap, minden percben kereste önmagát, festményeivel próbálta kijelölni határait, megmagyarázni önmagát. Klasszikus, veretes képzőművészeti alapműveltséggel rendelkezett. Nem talált alkotó levegőt nálunk, itt Veszprémben – ennek ellenére haláláig itt élt, festett ebben a kisvárosi légszomjban. Minden nap újraértelmezte munkáit, állandóan átfestette saját valóságát. Kereste a képben a világát, világában a képet. Folyamatos útkereső volt, ezért alkotott több mint ezer festményt.
Róla készített, pontosan otthonáról – amely egyben műterme volt – fotósorozatot Kovács Endre. Talán azért, hogy a Lackó életmű felkutatása kiinduljon valahonnan. A falakat, az ajtókat kapta lencsevégre, Lackóról pedig Gopcsa Katalin, Fenyvesi Ottó, Ladányi István és Géczi János írta meg véleményét. A könyvet a Szilágyi Lackó szülei által létrehozott „A Miklós utca 18.” Művészekért Alapítvány adta ki. Olvassa el az esszéket, nézze meg a fotókat! Érdemes.
Mindig nagy öröm új képzőművészeti könyvet kézben tartani. Örülni kell minden ilyen akciónak. Ezért nem ünneprontás akar lenni az alábbi felvetéssor. Nekem sajnos többszörös hiányérzetem volt a könyvbemutatón. Hiányzott az igazi zúzos punk zene. Hiányzott a fiatalabb korosztály véleménye Lackóról. És hiányzott Zoé. De örüljünk annak, ami van. Örüljünk a könyvnek. Örüljünk Jokesz Antalnak, aki bemutatta a kötetet. Méghozzá olyan parádésan, hogy sokunknak leesett az álla.
