Szerednyey Béla már Veszprémi Linda Tomijaként is barátkozott a karakán nőfigurákkal, így talán nem is olyan meglepő, hogy rendezőként bevállalta az Anna Karenina musicalváltozatát – amit szeptember (sőt június) óta már a Petőfi Színház közönsége is kiélvezhet.
Az Anna Karenináról nyilván a legtöbben hallottak már, sokan azt is meg tudják mondani, hogy Tolsztoj (Lev Nyikolajevics) regényéről van szó, és egy zsúfolt nézőtéren bizton akad néhány tucat ember, aki még olvasta is a szóban forgó művet – generációtól függően hol többen, hol kevesebben. Szóval ez is egy „brand”, egy irodalmi márkanév – ezt már csak a számos filmes feldolgozás is mutatja. A „karrier” egy következő lépcsőfoka pedig a megmusicalesítés, amit jelen mű sem kerülhetett el, hiszen Miklós Tibor és Kocsák Tibor hozzányúltak az alapanyaghoz 1995-ben – érdekesség lehet, hogy a regényből amerikai musical is készült Peter Kellog és Daniel Levine jóvoltából, amit 1992-ben mutattak be a Broadway-n.
Tolsztoj csaknem másfél évszázaddal ezelőtt a nagy és igazi szerelemért a társadalmi konvenciókkal is szembemenő (és akkor még szükségszerűen elbukó) nő figuráját alkotta meg Annában – amely téma korának Oroszországában nyilván komoly tabukat döntögetett. Kérdés, hogy a XX. század végén, és még inkább a XXI. elején mennyi létjogosultsága van ennek a sztorinak, hiszen a fent említett „igaz szerelem” igézetében gyakorlatilag óránként dőlnek be házasságok, és mi már lassan a vállunkat se vonjuk meg, ha egy ilyen esettel találkozunk. Ugyanakkor meg tud ragadni bennünket a boldogságáért és kiteljesedéséért küzdő, azért bármilyen áldozatra kész ember figurája – valószínűleg azért, mert bár (sokszor alulbecsült) jólétben éljük az életünket, a boldogság mégis keveseknek adatik meg közülünk, és főleg kevesen hajlandóak egy reményért feláldozni – ha üres is, de – kényelmes életüket.
A másik oldalon az is elmondható, hogy bár a női emancipáció tekintetében messzire jutottunk a XIX. századi orosz viszonyoktól, a nemi egyenlőség ma sem teljes. Az talán már meredeknek tűnik a számunkra, hogy Karenin makacssága teljes mértékben meggátolja a válást és ezzel Anna „felszabadulását”, hogy gyermekének bármilyen láthatását önkényesen megtagadhatja feleségétől (bár a gyakorlatban ez ma is sokszor előfordul), de az, hogy a társaság szó nélkül visszafogadja a csábító Vronszkijt, míg kiveti magából a „bukott nő” Kareninát, már ismerősebb helyzet lehet. Hiszen mélyen él bennünk az elképzelés, hogy a férfi természetéhez tartozik a csábítás és a hűtlenség, míg az asszony női mivoltát tagadja meg, ha elhagyja családját.
Végső soron érthető tehát a mű kortárs feldolgozásának igénye, még ha én személy szerint borzadok is a musicalektől. Ilyen szempontból is érdekes a műfaji öndefiníció: musical-opera, ami jelzi egyrészről az átkötő szövegek recitatív jellegét, másrészt azt az igényt, hogy egy könnyednek tartott műfajon belül is egy fajsúlyos és komoly mondanivalójú alkotás szülessen.
Ez a törekvés részben érvényesül is, mivel az Anna Karenina nem merül el (teljesen) abban a szirupos-gagyi maszlagban, ami jó néhány kortárs musicalt alapvetően határoz meg. Az már más kérdés, hogy az eredeti mű ismerete nélkül mennyire követhető a történet, és még inkább a szereplők közötti szövevényes rokoni-ismeretségi kapcsolatok. A színpadra szánt verzió természetesen vadul igyekszik megszabadulni a legtöbb mellékszáltól és a kevésbé jelentős karakterektől, de így is sokan maradnak a szereplők, és a cselekmény idejével való játék még jobban megnehezíti az előismeretek nélküli befogadó dolgát.
Ezzel együtt is elmondható, hogy a Petőfi Színház kevés rizikót vállalt az előadás bemutatásával, hiszen jól bejáratott produkció veszprémi adaptációjáról beszélünk. Szerednyey Béla először 2000-ben rendezte meg ezt a musicalt az egri Gárdonyi Géza Színházban, de ami sokkal fontosabb, hogy az előadás, illetve a mögötte álló rendezői koncepció 2002-től már a musical magyar fellegvárának, a Madách Színháznak a repertoárját erősítette. A 2008-ban is felújított sikerdarab került át tehát színházunkba, ahová a rendező-díszlettervező a Karenint alakító Sasvári Sándort és szinte teljes technikai stábját is hozta magával. Nálunk szintén vendégszereplő, de a produkcióban itt debütál Varga Miklós Levin szerepében. Ismerős cím, három országosan ismert húzónév: tuti siker egy vidéki színházban.
A musicalekkel szembeni, korábban már kifejtett averzióim ellenére elmondható, hogy az Anna Karenina valóban professzionális zenés produkció, a maga nemében talán a legkorrektebb, amit eddig Veszprémben láttam. A helyi erők kiválóan állják a sarat a kismillió énekes szerepben edződött Sasvári és Varga mellett, alig hallani fals hangokat (amiért nyilván a korrepetitort, Völgyesi Gyöngyit is dicséret illeti). A jelzésszerű, ugyanakkor sokféle játékra lehetőséget adó díszlet jól érvényesül a viszonylag kicsi színpadon is, és az egész tánckart és számos szereplőt felvonultató tömegjelenetek sem hatnak nevetségesen. Az, mondjuk, kicsit vicces, amikor az aratást mímelő koreográfiában a kar tagjai egymás lábát kaszálják hevesen (már ha lenne náluk kasza), meg a vonatlámpák mögül előbukkanó oltáron is meglepődtem, de összességében elenyésző azoknak a bakiknak a száma, amelyek rombolják az illúziót. No jó, Vronszkijnak beszerezhetnének egy pisztolyt, ami nem esik szét, miközben megpróbálja szíven lőni magát – persze amúgy is elvéti…
Most is kiderül, amit egyébként már tudunk, hogy Halas Adelaida (Anna Karenina) klasszul énekel – bár nem mentes némi modorosságtól, de hát ezt Sasvári Sándorról és Szeles Józsefről (Vronszkij) is el lehet mondani. Ilyen szempontból magasan a legjobb Varga Miklós a színészek közül – de ahogy említettem, az éneklés tekintetében alapvetően mindenki jó teljesítményt nyújt a kar legutolsó tagjával bezárólag. Más tekintet pedig itt nincsen, hiszen végigéneklik a darabot, ezáltal itt a hagyományos értelemben vett színészi játék háttérbe szorul.
Aki szereti a zenés színházat, annak biztos nagy élmény ez az előadás, bár azt mindenkinek jó szívvel tanácsolom, hogy ne a mű elolvasását próbálja ilyen módon pótolni. Aki meg irtózik a „nagy klasszikusok” ilyetén kizsigerelésétől, az fog találni magának elég szörnyülködnivalót.