A legérdekesebb dolog sokszor egy érdekes formájú kő, egy darab fa, egy színes anyag. Főleg ha hangot is ad ki. Vagy mi adunk ki – neki. A csillivilli játékok meg állnak a polcon. Ki ne emlékezne erre, avagy ne élte volna át saját gyermekét figyelve?
Ez a gyermeki egyszerűség és természetesség az alapkoncepciója a Kabóca Bábszínház és a belgiumi Theater DeSpiegel Ha Dede című közös tárgyjátékának. Célközösségük az 1–3 éves korosztály, s a veszprémi bemutatót nézve a cél a közönséghez valóban eltalált. Szerencsére – legalábbis ezt, és néhány hasonló kezdeményezést látva – gyengülni látszik az a szemlélet, hogy attól szól valami gyermekeknek, hogy bugyuta történeteket gügyögnek el lebutított nyelven. „Gyerek! Nem hülye!” – sikítanak fel sokan. A kicsi ekkor még ugyan a nyelvi rétegzettségre vajmi keveset ad, ám a szülő idegesen számolja a perceket, vagy küzd az ébren maradásért. Na, ez az, ami most nem történt meg.
Kiss Erzsi
Kiss Erzsi ikon a magyar kultúrában. Az „undergroundként” emlegetettben mindenképp. Közel húsz éves zenei munkálkodását, hangjának egyediségét, improvizációs technikáját, s az ennek eredményeként létrejött, összetéveszthetetlen hangzásvilágot ismeri az idősebb generáció is, és az Eric Sumo Banddel közös produkciói (no meg a Budapest Bárral, Colorstarral) miatt a fiatalok is. Aki egyszer is hallotta, örökre megjegyzi magának a saját maga által kreált „nem létező nyelven” előadott hol francia, hol arab, hol skandináv vagy éppen szláv nyelvekre emlékeztető dalait. A szöveg nála mindig a dallamra reflektál, hangulatteremtő erő.
Futó Ákos
Ez a nyelv – a kockák és a gömbök barátkozására felfűzhető szüzsét kiszolgálva – a babanyelvre épít. A zene és a hangzás varázsol – már akkor varázsütésre csend lesz, mikor Futó Ákos elkezd pengetni, majd mély, Kiss Erzsiét remekül kiegészítő hangján megadja a ritmusalapot. A „szöveg” pedig annyira otthonos a totyogóknak ( bilalbiális – két ajakkal képzett – hangok túlsúlyban, a kis nézők pedig, mint tudjuk, a „b”, az „m”, és a „p” hangokkal állnak nagy barátságban ebben az életszakaszban), hogy az előadás vége felé már ők is „éneklik”, zümmögik a hallottakat. No, meg utána egész nap a szülők is.
„Moszt mit csináj?” – kérdezi az előadás közben egy cérnavékony hangocska. Nem értetlenkedik, inkább a feszült érdeklődés tör elő belőle. Ő már picit nagyobbacska, már talán ovis is van, túlkorosnak számít a közegben. Megdöbbentő élmény, hogy mennyire figyelnek a gyerekek, az unatkozás jelei egyszer sem mutatkoznak, nincs nyafi. A színpadon közben (ami természetesen nincs, a játék színtere körül földön, párnákon figyelnek a legtöbben) egymásba bújó, csúszó kockák mendegélnek, bukfenceznek, találkoznak színes, vicces, harmonikás orrú nemezlabdákkal, akik gurulnak, egymáshoz kötik magukat, barátkoznak, majd vendégségbe mennek. Megoldják azt is, hogy a kocka hogyan menjen be a kör alakú bejáraton (ez is ismerős lehet a „tedd a csillag alakú lyukba azt a formát, nem, a háromszöget nem tudod bedugni a csillag helyére”-típusú gyermekjátékokból). A különbségek eltűnnek, marad a közös játék.
Az előadás végeztével magától értetődően mennek a kicsik, s vizsgálják meg közelebbről a kockákat, nézik a gömböket, barátkoznak a „bábokkal” és színészekkel egyaránt. Szerethető produkció, szeretik is, meg azokat is, akik életre hívták. Futó Ákos és Kiss Erzsi tényleg bámulatosat játszik, a Kabóca Bábszínháztól pedig már kezdjük megszokni – noha szerencsére még mindig ámulatba ejt –, hogy a látszólag legegyszerűbb megoldásokkal, kellékekkel sokkal átütőbb produkciókat és hatást érnek el, mint a nagy büdzséjű társulatok. Ne felejtsük ki a belga színház vezetőjét, Karel Van Ransbeeck rendezőt sem a sorból, aki, úgy látszik, nagyon jó alapokat szerzett a húsz évvel ezelőtti Állami Bábszínház stúdiójában.
Karel Van Ransbeeck
A koprodukciós előadást Magyarországon és Belgiumban is játsszák majd, például 2011 márciusában Neerpeltben. Addig még mindenkinek van ideje megnézni decemberben akár 1-jén vagy 6-án – gyerekkel, de akár gyermek nélkül is –, higgyék el, érdemes!
