Egy évvel ezelőtt döntött úgy a veszprémi Hét Domb Egyesület és a Veszprém Megyei Levéltár által létrehozott Veszprémi Történelmi Szalon, hogy az éttermeket, kocsmákat górcső alá vevő beszélgetésük után a migrációval a középpontban, Egy bérház és lakóinak személyes emlékezete (Rupert-ház) címmel tartják következő fórumukat.
A szalon célja, hogy egyfajta közös városi történelmet teremtsenek, vallják a Dr. Horváth Balázs által megfogalmazott gondolatokat: „Veszprém és az itt lakók történetét csak a veszprémiek írhatják meg és idézhetik fel hitelesen. […] A gyökereit vesztett sehova sem tartozó emberből ez faraghat veszprémi lokálpatriótát.”
Csütörtökön szinte kicsinek bizonyult a Veszprém Megyei Levéltár díszes terme, pótszékek is kerültek be, annyian voltak kíváncsiak az építészetileg és funkciójában is egyedülálló bérpalota, a Rupert-ház történetére, s az azon keresztül megelevenedő városi és társadalmi változásokra. Ehhez egykori lakókat, a Rupert család képviselőit, s levéltári forrásokat is segítségül hívtak.
Aki úgy gondolja, hogy egy levéltárban csak poros, foszladozó papírokkal lehet találkozni, nagyon téved. A rendezvény egy 1938-as, Veszprémet bemutató film vetítésével kezdődött. Borzasztóan izgalmas a fekete-fehér képkockákat követni, s közben beazonosítani, hogy a látott épület, városrész ma megvan-e még, s ha igen, milyen formában. Jó lenne, ha minél több veszprémi látná ezt, történelem- vagy akár osztályfőnöki órák kiváló anyaga lehetne.
Ezt követően Szűts Gergely levéltáros moderálta, próbálta terelgetni a beszélgetést. Kirajzolódott egy fényképekkel teletűzdelt diasorból az 1800-tól a Devecser-Ajka-Veszprém háromszöghöz kötődő Rupert család története, s az építtető, Rupert Rezső alakja is. Roppant izgalmas életút: előbb Rákosi védőügyvédje, majd közreműködik kiadatásában is, 1940-ben gróf Teleki Pál barátjaként egyik kidolgozója a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság közti barátsági és megnemtámadási szerződésnek. „Rupert Rezső polgári demokrata volt akkor is, amikor kevesen vállalták a magyar közéletben az emberközpontú szemléletet és gyakorlatot, a szabadságjogokat védelmező, következetesen antifasiszta nemzeti politikát, egyszóval értékőrzést, hogy legyen lehetősége az értékgyarapításnak” – írta róla Szabad György.
Az Ányos utca 1–3. szám alatti bérpalota története 1912-re nyúlik vissza, amikor az építési engedélyt megkapta a várostól, először két, majd három szintre. (Ami valójában a fölszintet és a magasföldszintet is beleszámítva inkább öt). Ahogy egy 1911-es újságcikkből kiderül, azért nem mindenki fogadta szívesen ezt, de 1915-re elkészült.
A jelenlévők a lakások alaprajzait kivetítve próbálták meg felidézni az elrendezést, s a lakások bérlőit is. Ügyvédek, orvosok… – az első emeleten mindig a város legmagasabb rangú katonája lakott, de itt élt Bock Pál, a megyei bíróság elnöke és Brusznyai Árpád is egy rövid ideig. A jelenlévő Rupert családtagok – mint például Rupert Ernő és Ilona – valamint László Péter, mint egykori lakók, akik együtt gyerekeskedtek a házban, egybehangzóan megállapították: „Kegyetlen rossz gyerekek voltunk”. Történeteikből kirajzolódott egy idillikus, a maitól teljesen eltérő társasházi élet, ahol nem kellett egymáshoz csengetni, közösen töltötték a hétköznapokat, és az együtt cseperedőké volt a püspöki palotáig a világ.
Mérföldkő a Rupert-ház történetében az 1952-es év, amikor államosították a házat (érdekesség, hogy valójában csak az Ányos utca 1. számot, hogy az 3.-hoz tartozó Ostromlépcső felújítását és karbantartását a tulajdonossal fizettessék ki). Erről és a társbérleti rendszerről is meséltek a színpadon ülők. Szerencsésnek mondhatják magukat, mert akik valóban kaptak bérlőt, azoknak is sikerült jó kapcsolatot kialakítani velük, a szobák külön voltak, a konyhán és a fürdőn osztoztak.
Megidézték az 1956-os eseményeket is, amikor egy szobába gyűlt össze a ház minden lakója, az ÁVÓ-s felesége s gyereke is, miközben a padlásszobából egy telepített gépfegyverrel lőtték a vár felé haladó tankokat. Nem sokáig, a fiatalembereket a fenti teraszon találták meg golyó lőtte lyuktól tátongó homlokkal.
A ’60-as, ’70-es évekre felbomlott a korábbi békés és összetartó közösség, voltak konfliktusok, amelyek abból adódtak, hogy kevésbé szocializált és kvalifikált lakókat költöztettek be (ekkor 65-en lakták a bérpalotát), majd a ’70-es évek közepén az utolsó Rupert is kiköltözött. A rendszerváltozáskor a család nem próbálta meg visszavásárolni az épületet.
Az 1914-ig visszanyúló megemlékezés napjainkkal zárult – igaz, leginkább csak fotók segítségével, és néhány vendég hozzászólásával, a mostani lakókról sajnos nem esett szó, pedig most is találnánk legalább olyan jellegzetes figurákat közöttük, mint maga a ház. Az így is több mint kétórás rendezvény rengeteg szórakoztató és hol szívet melengető, hol szívet szorító történetei segítségével nem csak nosztalgiázni lehetett (mint a jelenlévők többsége, akik vagy ott éltek, vagy a környéken), de rengeteget tanulni is.
