A Makine-szerelem 1996-ban kezdődött, amikor kézbe foghattam az orosz-francia író Goncourt-díjas negyedik regényét, A francia hagyatékot. Azóta az orosz emigráns író egyik kedvencem lett, és rendkívül örülök, hogy nem csak nekem, hiszen sorra jelennek meg újabb és újabb kötetei. Az ismeretlen (La vie d’un homme inconnu) 2010-ben jött ki az Ab Ovo Kiadónál.
Andreï Makine élete az emigrációból (és a kelet-európai létből) fakadóan nem mentes komoly kihívásoktól és kudarcoktól, ám „nyugati” írói pályafutása sikertörténet lett. A bölcsészdoktor filozófus 1987-ben kért menedékjogot Franciaországban, és igyekezett „betörni” a francia irodalmi porondra. Ám ez nehezen ment, ugyanis nem oroszul, hanem franciául írt, s ezt a franciák nem vették jó néven. Makine még azzal is trükközött, hogy első regényét oroszból fordított francia szövegnek tüntette fel – pedig már azt is új hazája nyelvén írta. A jég A francia hagyatékkal tört meg (Goncourt-díj, a diákok Goncourt-díja és Médicis-díj), és innen egyelőre nincs megállás a sikertörténetben (Életmű Díj a Monacói Nagyhercegség Pierre Herceg Alapítványtól, illetve Lanterna Magica-díj a Várakozásért).
Hogy minek köszönhető Makine diadalútja? Talán sajátos hangnemének, a kelet-európai világlátásnak (ami még mindig unicum a nyugatiaknak), és az ebből fakadó coleur local-nak (helyi színezet). Az író eddig egyetlen könyvében sem tagadta meg származását, a kötetek témái mindig kapcsolódtak a szovjet „valósághoz”. Miért az idézőjel? Mert Makine úgy ír, hogy eldönthetetlen, valós eseményt dolgoz-e fel, avagy csupán fikcionál. És ez a játék mindig bejön.
Makine utolsó könyvében szintén az orosz világgal foglalkozik, de a szovjet közeg mellé bekerül a modernizálódott, ultrakapitalizálódott Oroszország valósága is. A regény történetében és felépítésében – hasonlatosan az író eddigi könyveihez – több trükkös csavart is találhatunk. Egy Párizsban élő öregedő emigráns orosz író kicsit közhelyes szerelmi csalódásának leírásával indul a könyv, de pár lap múlva már napjaink Szentpétervárán vagyunk, egy újabb fordulat következtében pedig 1942-ben, a leningrádi blokád borzalmas világában.
Az ismeretlen történetének szálai végül is egyetlen téma köré fonódnak: hogyan lehet feldolgozni a XXI. század új „értékrendjét” – azaz mi az érték, mi a súly, mi a mérce.
A párizsi nyitányban elég elnyújtottan szenved saját magától és fiatal szeretőjétől főhősünk – ezen a részen bizony szó szerint át kellett rágni magamat –, talán kicsit hosszadalmas a belső gyötrődés leírása. Az idősödő író nem találja magát a „modernizált”, a felszín diadalát hirdető párizsi fogyasztói társadalomban, ahol az irodalom és az író is csak értékesítendő portéka. És itt vesz furcsa csavart a mű: az emigráns összecsomagol, és hazalátogat Leningrádba. Azaz Szentpétervárra, mégpedig a kapitalizmus és a piac bűvöletében és őrületében tobzódó nagyvárosba – ahol milliós drágakövekkel díszített nyakörvben sétáltatják agaraikat, és betonfallal elkerített luxuslakóparkokban élik mindennapjaikat a gazdag oroszok; ahol egy taxiút 300 dollár, egy nyugdíj pedig 40 dollár; ahol a tévé ontja magából a nyugati fogyasztói világ szennyét és reklámjait, az egyik szlogenné is válik a műben: „Hogy idejében ott légy, ahol minden pillanat számít.”
A főhős fokozatosan rájön, hogy még idegenebb ebben a nyugatot majmoló, és a nyugaton túltenni akaró új orosz világban, mint Párizsban. Amikor már az elutazást és a lezáró véget várjuk a műben, egy új szereplő jelenik meg, aki elkezd mesélni. Mesélni az életéről, egy letűnt korszakról, egy régi világról – és akkor rájövünk: Makine átvágott minket, nem az a főszereplő, akiről eddig azt hittük, nem az a történet, amiről eddig azt hittük. Az új történetben elkezd mélyülni a regény, kiteljesedik Makine lírai-realista ábrázolásmódja, amely néha közel jár a közhelyességhez, de az író mégis többlettartalommal tudja megtölteni, és így kerekké és befogadhatóvá válnak gondolatai.
Sokan írtak már a II. világháborúról, a gulágokról – azaz elcsépelt is lehetne a téma, de Makine nagyon tudatosan egyetlen megrendítő emberi sorson keresztül vezeti végig az olvasót Oroszország e borzalmas évtizedein.
Világok állnak egymás mellett – mély szakadékkal elválasztva – e könyvben: a XX. század közepe, a XX. század vége és a XXI. század. A szakadékot pedig valódi főszereplőnk pár mondatban képes megfogalmazni: „Nekünk nem volt semmink, mégis tudtunk boldogok lenni. Nézze meg ezeket a szegény embereket, hogy szenvednek! Egyáltalán nem irigylem az életüket. Képzelje el, ez (pénz, tv, autó, ház, telefon, karrier, máz, felszín… sic.) mind kell nekik!” Mind kell nekünk?...
