– Három évvel ezelőtt Bujtor Istvánnal elindultunk egy úton, ám sajnálatos módon az ő tragikus elköltözésével új helyzet alakult ki. Oberfrank Pállal továbbra is az a célunk, hogy egyre nívósabb előadásokkal, nagyon széles népszínházi skálán, egyre több nézőt megnyerve működtessük a színházat. Úgy látom, ez a legjobb úton halad. Ez mind a bevételben, mind a közönség tetszésnyilvánításában megnyilvánul. A társulatépítésben is szépen haladunk előre, a társulat fejlődik – számolt be róla Eperjes Károly, a Veszprémi Petőfi Színház művészeti tanácsadója, színművész.
Eperjes Károly
Eperjes Károly szerint egy színház fokmérője mindig az, hogy a színészek a minőségi munkát jól értve és jól érezve, a feladatukat jól megoldva, egyre hatékonyabban alkossanak.
– Ez persze mindig bizonyos szubjektív megítélést is hordoz magában. A lényeg az, hogy egyre színvonalassabban működjön mindenki a saját területén. Ha egy boltban jó a kínálat és jó színvonalú kiszolgálás, akkor valószínűleg abba a boltba szívesen betérnek az emberek. Így van ez a színházzal is – mondta. – A Moliére, a Bugyogó és a Szentivánéji álom című előadások művészileg és szakmailag is magas színvonalúak. Tapasztalom viszont azt, hogy az ilyen nehéz, asszociatív színházi élményektől – tehát ahol a néző részéről is nagyobb asszociációs készség szükségeltetik – elszokott az itteni közönség az idők során. Ezt újból fel kell építeni. Ehhez kellő türelem és fokozatosság szükséges. Itt van a legtöbb teendő, mind a társulatépítésben, mind a közönséggel való harmonikus kapcsolatban – fogalmazott a művészeti tanácsadó.
A Veszprémi Petőfi Színház a Vidéki Színházak Találkozóján Bereményi Géza rendezésében a Régimódi történet és a Valló Péter által színpadra állított Édes Anna című előadással díjat nyert. A magyarországi színházi palettán így helye van a veszprémi színháznak a minőségi és nagy sikerű darabjaival.
– Ez nem versenyfutás – vélekedik erről Eperjes Károly. – Itt nem másodpercek és centiméterek döntenek, mint a sportban, nem lehet olyat állítani, hogy mi vagyunk a legek, és nem is bajnokságban versenyzünk. Örömmel konstatáljuk, hogy erőfeszítéseinket díjak jelzik, és így a közönség is szívesen tér be a színházba. A helyzetünk olyan, mint egy háromlábú széké: első láb a fenntartó, a második az alkotók (színház), a harmadik pedig a közönség. Ha bármelyikkel baj van, akkor nem működik a rendszer. A fenntartó igyekszik jó gazda lenni, és mi nem is panaszkodhatunk. Igyekszünk mi is, hogy a közönség bejöjjön a színházba, és a fenntartó is elégedett legyen. A legnagyobb felelősség természetesen rajtunk van. Ahol ez a három alkotóelem megtalálja a harmóniát, ott jó művésznek és vezetőnek lenni.
