Viktoria Podolskaya balettművész Bakuban született, Azerbajdzsánban, a Szovjetunióban. Szülővárosában végezte a balettakadémiát, majd a bakui operaház balettművészeként kezdte pályafutását, később a szentpétevári musicalszínházban lett szólótáncos, és az Eifman Balett tagja volt. 2001 után több éven keresztül táncművészként óceánjárón hajón dolgozott. Ott ismerkedett meg férjével – Szakács Tibor trombitatanárral –, 2005 óta él Veszprémben. Eddigi magyarországi tapasztalatairól, elért eredményeiről és álmairól kérdeztük.
Viktoria Podolszkaya
– Jelenleg hány munkahelyen dolgozik?
– A várpalotai Képesség- és Tehetségfejlesztő Magániskolában balett-tanárként, valamint a Veszprémi Petőfi Színházban táncművészként és koreográfusként dolgozom, és Hatás Andrea színésznővel közösen számos rendezvényen szerepelünk.
– Hogyan indult a palotai munka?
– Évekkel ezelőtt férjem egyik ismerősének kislányát felkészítettem egy táncversenyre, ahol végül második díjat kapott. A versenyen jelen volt a várpalotai iskola igazgatója, és felajánlotta, hogy taníthatnék náluk. Végül úgy alakult, hogy fiam születése után az iskola balett-tanára távozott az intézményből, és én kerültem a helyére. Az iskolában balett-tanár vagyok, de nem Várpalotán zajlanak az órák, hanem Veszprémben, a Jeruzsálem-hegyi Baráti Kör közösségi házának stúdiójában hetente kétszer. Veszprémből, Tihanyból, Balatonalmádiból, Siófokról is érkeznek diákok, azaz egyre jobb ismertsége van az iskolának.
– A Petőfi Színházban mivel foglalkozik?
– Jelenleg az Anna Kareninában táncolok, illetve A kis herceg című előadást koreografáltam.
Viktoria Podolszkaya az Anna Kareninában
– Melyik munka áll közelebb önhöz? A tanítás vagy a színház?
– Nem tudok sorrendet felállítani, mindkét munkának megvan a maga szépsége és nehézsége. Soha nem gondoltam, hogy tanítani fogok, inkább mindig a színpad és maga a tánc vonzott. Furcsa és nehéz volt a gyerekekkel megtalálni a közös hangot, de most már nagyon tetszik a tanítás. Négy éve csinálom, és úgy látom, a gyerekek élvezik az órákat – és így aztán én is. A balett tanítása és tanulása nagyon kemény munka, megesik, hogy egy-egy gyerek elpityeredik az órán, de mégis járnak, és egyre többen érdeklődnek a foglalkozások iránt. Maximalista vagyok, nekem is nehéz, ha néha fel kell emelnem a hangomat, de nem engedem meg, hogy a diákok ne tökéletesen végezzék a feladatokat – mert csak úgy van értelme. Talán az elért sikereknek köszönhető, hogy megkeresett a veszprémi Zonta Club. Rendkívül örülök annak, hogy a klub szeretné támogatni egy tehetséges tanítványomat, és emellett felkértek egy közös májusi programra is.
– És a koreográfia?
– Érdekes koreografálni, mivel a tanításban a metodikától nem lehet eltérni, viszont egy koreográfia elkészítésénél ki kell nyitnom a fantáziámat, azaz önmagam lehetek. Egyfajta kötöttség persze ebben is van, hiszen a színházban egy adott darabhoz kell készítenem a koreográfiát, de végül az jelenik meg, ami belőlem jön, amit én szeretnék látni a színpadon. Ebből fakadóan nagyon fontos, hogy a rendező és köztem jó kapcsolat alakuljon ki. A kis herceg esetében nagyon izgultam, mert olyan koreográfiát kellett felépítenem, amelyet a színészek is el tudnak táncolni, amely nekik is jó és élvezhető. Értelemszerűen a profi táncosoktól tudok kérni, a színészektől már kevésbé, de félreértés ne essék: a színészek nem lehetnek rosszak, csak én tudok rossz lenni. Az Anna Kareninában táncosként nagyon jól érzem magam, örülök, hogy klasszikus balettot táncolhatok. Ez egyben komoly kihívás is, mert rengeteget kell gyakorolnom, készülnöm és próbálnom, de nagyon jól esik – egy kicsit abba az időbe léptem vissza, amikor Péterváron színházban táncoltam.
– Hogyan lehet valakiből jó balett-táncos?
– Tehetség, karakter és rendkívüli kitartás kell hozzá. Aki nem bírja a gyakran tényleg monoton gyakorlást, abból nem lehet jó balett-táncos. A balett-teremben körbe a falon tükör van, nem véletlenül: a balett-táncosoknak szeretniük kell magukat. Mindig azt tanítom: nézz a tükörbe, nézd meg magadat, ha látod, hogy szépen állsz, és rájössz, hogy szép vagy, akkor már jó, megtetted az első lépést. Nagy sok pszichológia szükséges a balett tanításához, rengeteg magyarázatot kell tartanom. Bizony kemény vagyok – ezt tudom is magamról –, de nem bírok senkitől csúnya mozgást látni az órámon. Azt gondolom, a diákjaim már megértették e mentalitás lényegét. Tudom, hogy az egész csoportban talán csak egy lány fog a későbbiekben klasszikus balettet táncolni, de mindenkinek hasznára válik az, amit nálam tanul – kanyarodjon akár a jazz, a musical, a modern, a kortárs tánc irányába.
– Jól érzi magát Magyarországon?
– Amióta dolgozom, igen. Szerencsés vagyok, hiszen olyan szakmával és tudással rendelkezem, amire igény van például Veszprémben. Az orosz balettról mindenki tudja, hogy magas színvonalú – ennek eredményeképpen egyszerűbb volt magamra találnom, mint más külföldinek, hiszen könnyebben találtam munkát. A beilleszkedés éveiben pedig rendkívül jó érzés volt, hogy türelmesek, segítőkészek voltak velem az emberek például a boltban, a gyógyszertárban, a postán – amikor még alig tudtam magyarul.
– Oroszként, most már beilleszkedő „idegenként” mi a legjobb és mi a legrosszabb a magyarokban?
– Érdekes, mert ami az ideérkezésem után a legrosszabb érzés volt, az egyben most már az egyik legjobb dolog. Korábban nagyon zavart, hogy a magyarok ennyire ráérősek, ennyire lassúak: például egy hivatalos találkozáskor először minden más témáról beszélnek – hogy van a család, milyen a munkád, milyen szép az idő… –, csak arról nem, ami miatt összejött a találkozó. A végén aztán talán lesz egy kérdés, ami tényleg a találkozás okával függ össze. Emellett Oroszországban mindenki pontos, a magyarok viszont nem erről híresek. A délután öt órakor kezdődő balettórára a diákok az elején öt órára érkeztek, öltözködtek, beszélgettek, negyed hatkor el is kezdtük. Na, erre megmondtam, hogy 16.40-re ott kell lenni, az óra pedig öttől hatig tart. És persze itt fordul legrosszabb és legjobb élmény, ugyanis végeredményben ez a nyugodtság és lassúság a legpozitívabb élményem is. Itt, Magyarországon nincsen akkora stressz, mint Oroszországban. Az oroszok sokkal pörgősebbek. Biztos sokan állandóan rohangálnak, sietnek Magyarországon is, de ezzel a rohangálással együtt is a magyaroknak saját, nyugodt ritmusuk van. Ez rám is jó hatással volt, én is lassultam.
– Van honvágya?
– Van, csak nem Azerbajdzsán, hanem Szentpétervár iránt, hiszen ott nőttem fel igazán, ott lettem önálló, ott indult a saját életem. Péterváron nyíltam ki, rengeteget tanultam, fejlődtem, és kiváló szakemberekkel dolgozhattam.
– Mit tervez, hol és mivel szeretne foglalkozni tíz év múlva?
– Az életemet ide kötöttem, ehhez az országhoz – és úgy tűnik, ehhez a városhoz –, tehát itt szeretnék koreografálni, a Petőfi Színházban dolgozni – és van egy nagy álmom. Soha nem gondoltam volna, hogy a tanítás terén fogok tervezni, de azt látom, hogy nagyon sok tehetséges fiatallal dolgozom, rengeteg munkát elvégzünk, sikeresek vagyunk, Magyarországon és külföldön is érmeket nyerünk a versenyeken; ám a körülmények nem alkalmasak arra, hogy a diákok igazán kibontakoztathassák magukat. Egy idő után muszáj őket továbbküldenem Pestre, mert itt, Veszprémben nem tudom azt nyújtani nekik, amire szükségük lenne. Egyik tanítványom már az operaházban lép fel, de mentek tőlem modern kortárs tánc főiskolára és a balettintézetbe is. Heti két alkalommal van foglalkozásunk, de ez nem elég – hobbi szinten is legalább hetente háromszor kellene gyakorolni. A balett tanulása pedig nem csak a táncot jelenti, hanem rendszeresen kell végezni a nyújtást, valamint a modern kortárs táncot és a néptáncot is magas szinten el kell sajátítani. Éppen ezért az az álmom, hogy létrehozzak egy táncművészeti iskolát Veszprémben. A városban egyetlen profi balett-terem sincs, amely elég tágas lenne, körbe tükörrel, rudakkal, jó padlóval. Azon gondolkodtam, hogy ha a heti két óra munkával ilyen jó eredményeket sikerül elérnünk, akkor mi lehetne, ha profi iskolában, több tanárral, heti négy-öt alkalommal tudnánk foglalkozni a tanítványokkal. Persze ez csak álom, de az erőmtől függően igyekszem valóra váltani. Talán lesz valaki, aki fantáziát lát a dologban, és esetleg szeretné támogatni az elképzelésemet – ezáltal a magas művészetet és a jövő nemzedékét. Addig is dolgozom tovább az adott keretek között: igyekszem minél többet adni a diákjaimnak, és precíz munkát végezni a színházban.
