Legutóbbi blogomat a lengyelek elleni mérkőzés előtt írtam, amikor már elértük azt, hogy a minimális célért, a 7. helyért küzdhetünk. Az olimpiai kvalifikációs tornán való szereplés kiharcolásáért a nagy sztárokból álló lengyel válogatottal találkoztunk, amely az utóbbi világversenyeken mindig az élmezőnyben szerepelt, sőt, több esetben a dobogóra is felállhatott.
Fazekas Nándor
Jól kezdtük a találkozót, aztán egy kisebb, nem várt hullámvölgy következett be a játékunkban, amelyet a riválisunk kihasznált és ellépett tőlünk néhány találattal. Az első játékrész végére aztán megint mi kerültünk előnybe. Mínusz háromról 8:0-s szériát produkáltunk, amellyel meg is fordítottuk a mérkőzést. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy a fiúk erőnlétileg jól bírták a küzdelmet, dacára annak, hogy ekkor jó pár mérkőzés a kezekben, illetve a lábakkban volt. A második játékrészre úgy jöttünk ki, hogy ez az utolsó lehetőségünk arra, hogy elérjük a célt, s ezért mindent el fogunk követni. Ez szerencsére sikerült is, hatalmas küzdelemben végül ledaráltuk ezt a nagyon erős együttest. Charlie lövései ugyan nem úgy sikerültek, ahogy azt megszokhattuk, de a jelenléte hatalmas lelki erőt és önbizalmat adott a csapatnak, s így jóval felszabadultabban tudott mindenki játszani.
Így a mieink lett a 7. pozíció a tornán, amely – a mezőny erejét látva – véleményem szerin nagyon eredmény. Főként annak tükrében is, hogy kik végeztek mögöttünk. Gondolok itt pédául a lengyel, német, szerb és a norvég együttesre. De említhetném a szlovén, orosz, vagy cseh nemzeti alakulatot is, amely ki sem jutott a tornára. Büszke vagyok a fiúkra, s arra, hogy elértük a célunkat. Remélem, hogy a jövőben még többet tudunk együtt dolgozni, s még előrébb tudunk lépni a világ élmezőnyében.
A viadal végén nem rendeztünk nagy ünneplést. Hazatérve azonban nagyon örültünk, hogy újra együtt lehetünk a családdal. Végre én is magamhoz tudtam ölelni a szeretteimet. A gyermekeim ennyi idő alatt is nagyon sokat nőttek, változtak. A feleségem MMS-eket küldött róluk, de élőben azért egész más volt őket újra látni, amit már nagyon vártam. A kedvenc ételemmel: kakaspörkölttel és húslevessel vártak, amely a svédországi koszt után valódi élmény volt. Odakint ugyanis ott nem igazán találkoztunk magyar szájíznek való falatokkal, jobbára csak halat, illetve „túlságosan is egészséges” ételt tettek elénk. Éppen ezért nagyon örültem az hazai ízeknek, de főként annak, hogy újra együtt volt a család. Nem érzem magam fáradtnak. Kellett ugyan egy kis regenációi, hiszen más körülmények között voltunk odakint, s most újra vissza kellett állnunk a normál kerékvágásba, de a családom mellett fel tudtam töltődni.
Mivel a Fradi elleni kupapárharc – a mi hibánkon kívül – elmaradt, egy kicsit hosszabb pihenőt kaptunk, s csak kedden délután kezdtük a felkészülést a Ferencváros elleni bajnokira. Tudtuk, hogy a fővárosiak minden erejükkel erre a találkozóra készülnek. Ahogy hallottam, úgy érkeztek Veszprémbe, hogy bár tudták, hogy a mienk a jobb csapat, szerettek volna pontot szerezni. Ennek szellemében készültünk egész héten. Nem vágtunk bele kemény munkába, inkább a frissességre helyeztük a hangsúlyt. S természetesen a csapat újbóli összerakását, hiszen egy hónapot külön töltöttünk (a magyar mellett a szerb együttes is a vb-n szerepelt). Az itthon maradók pedig inkább labdaéhséggel küzdöttek, hiszen kevesen voltak, így inkább az erőnléti felkészítésre helyezték a hangsúlyt.
A Fradi ellen azt kaptuk, amit vártunk. Ahogy a tegnapi sajtótájékoztatón is mondtam, hullámzó volt a teljesítményünk. A játékunkon meglátszott a közös munka hiánya, s a végén kapott indításgólok „fájtak”, de a legfontosabb a begyűjött két pont.
Nagyon fontos, hogy a következő időszakban a csapat újra összeszokjon, hiszen jövő héten Barátság-kupa meccs vár ránk Veszprémben, majd pénteken Kecskemétre utazunk. Utána pedig folytatódik a Bajnokok Ligája, ahol legalább 3-4 pontot kell szereznünk ahhoz, hogy a csoport élén végezzünk. Ami nem kis feladat, hiszen a Tatran Presov elleni hazai meccset követően utazunk még Koldingba és Montpellier-be is.
