Kifelé vagyok ebből az állapotból, nem is érzek mást, mint valamiféle tisztán látást, azt az állapotot, ami az embert a homályból megcsapja. Talán a kényszerképzetek mögötti réteg ez, amikor valami átüt a bennünket állandóan körülvevő homályon. Szerintem az emberi társadalom elfeledés. A társadalom hozza létre azt a köztes állapotot, ami maga a homály. Ami talán csak a halál pillanatában oszlik majd szét. Ebben az állapotban azt is látni, hogy az élőlények az állandó ölésre vannak rákényszerítve. A lét fenntartása a pusztítás maga. Létezik-e számunkra egyáltalán a jó és a rossz? Vagy nemcsak Istentől, hanem az etikától is el vagyunk hagyatva?
Nincs történelem, csak az életről életre való ismétlődés. Ezért döbbenetes az elfedés, amit a „történeti” ember kollektív tömegtudata kitermelt. Most ott tartunk, hogy megszűnt a jó és a rossz közötti különbség és azért van hisztéria a modern ember pszichikumában, mert az Isten nélküli létben magunkra hagyva nincsen isteni etika sem. És ha az Istennel való létben nem is lehetünk soha elhagyatva, de a hit ma már egyre inkább csak társadalmi szokás.
A közönségnek rendeljük alá életünk igazi, nagy lehetőségét, hogy isteni, abszolút szellemi szinten cseréljünk gondolatot a másik emberrel. Most talán megértem azt is, hogy a szentnek miért nincs szüksége beszédre. olyan magas fokon van, hogy el tudja gondolni, mi az, hogy Isten. El tudja gondolni a tökéletes szellemiséget.
Micsoda biztonság volt az Isten! Hogy az emberek alárendelték magukat annak, hogy van, hogy vagyunk, hogy ilyenek vagyunk, két kezünk, két lábunk, két szemünk van. Hogy ez nyilván hasonulás, hogy másolatok vagyunk – ez táplálta életüket.
Ez az, ami most hihetetlen. Ha van az emberiségnek bölcsőkora, akkor a fejlődése abból áll, hogy lehet nem hinni Istenben, és ebbe nem őrülünk bele. De hit nélkül nincs etika sem, ezért élünk homályban. Az Isten felé igyekvő ember számára csak egyvalami van: törekvés az abszolút szellemiség felé.
Ha nem lesz öngyilkos, az embernek már csak öregkorában van bátorsága otthagyni mindent. Talán azt reméli, hogy úgyis bolondnak nézik és megbocsátanak neki.
Lehet-e felsőbbrendű lény az embernél? Az ember, aki régebben átruházta az életért való felelősségét egy nála magasabb hatalomra, most felmegy a felhők fölé és látja, hogy ott is tér van. És befelé nem lát semmit.
Talán egyetlen hatalmas, lélegző lényként Isten robbant szét a világűrben? S időnként elhalnak darabjai. Az anyagi világ, mint Isten bőrének pikkelyei. Ha Isten a nemlét, a nincs, akkor a tér a nincs bőre, és a pikkelyek rajta az, amit érzékelünk.
Kétféle feladata lehet az embernek. Elviselni azt, hogy történelemben él, elviselni a gyilkosságok sorozatát. És elviselni azt, hogy haladunk valami felé. Egy tökéletesebb ember felé, aki majd valamilyen módon képes lesz megoldani, hogy a lehető legkisebb méretűre csökkentse anyagiságának szükségleteit. A másik út: elfogadni azt, amik vagyunk, hogy ennél nincs több, és mindenféle fejlődés nélkül várakozunk, amíg megnyílik számunkra a létezés másik, ismeretlen oldala.
S vajon ki mer Istennel találkozni? Ki mer? Arra is lehet gondolni, hogy nemcsak az emberben van meg az Isten lehetősége, hanem… már nincs mihez mérje magát. Azóta nincsen Isten, amióta nem hit van, hanem vallás. Azóta nincsen mérték. Most már bármi lehetséges és alig lehet közölni valamit.
