Miközben Veszprém
utcáit járom, gondolatok garmadája kavarog a fejemben, másrészt sokakkal
találkozom, akikkel szóba elegyedem. Családom nem kis rosszallására még a
Kiserdőben lakó hajléktalanokkal is el szoktam beszélgetni. Gyaloglásaim közben
fogant gondolataim egy része talán érdemes az írásbeli rögzítésre.
I.
Roboz utcától a
Szeglethy utcáig
A Roboz utca, ahol lakom, a város egyik legfélreesőbb és legcsendesebb zuga. Ha rokonok, ismerősősök keresnek bennünket, rendszerint alaposan el kell magyaráznom, merre is találnak meg bennünket, sőt néha térképet is mellékelek. Főként a kezdeti időkben, amikor öt évvel ezelőtt ide költöztünk. Kissé szokatlan nevét még 1942-ben kapta, amikor a város még errefelé terjeszkedett. Hungler tanár úr településtörténete szerint[1] a Roboz család hajdan a város és a megye közéletének meghatározó egyéniségeit adta. Bizonyára itt lehettek birtokaik, mert már az 1927-es kiadású Dornyai-féle Bakony útikalauz is említi az utca végétől alig száz méternyire található Roboz hidat. (A könyv egyik eredeti, ritka példányát Hornyák Zoltán, városunk ismert utcai hírlapárusa szerezte meg számomra. Ismeretségünk még a tájékozódási futóktól való.) Az utca félreeső voltának bizonyára szerepe volt abban, hogy a pártállami időkben sem törölték el régi nevét.
Sajnos az utca eredeti réz házszámtáblái közül a közelmúltban az utolsó is eltűnt, pedig terveztem, hogy mintájára az én házamon is lesz egy, az eredeti betűtípus szerint.
Az utca másik nevezetessége, hogy csatornájának helyét 1986-ban az itt lakók maguk vésték ki a rendkívül kemény dózsavárosi sziklából, több méter mélységben, heteken keresztül. Miközben légkalapács-vésők tucatjait koptatták el, sőt a csatornázási művek ilyen-olyan kifogásait is hallgatniuk kellett. Éppen ezért, amikor a közelmúltban Eu-pénzekből a fél Dózsavárost felbontották a már rég aktuális csatornázás miatt, a mi utcánkhoz már nem kellett hozzányúlni. Ebben, hadd írjam le, főként Uskerth Miklós és Sütő Kálmán szomszédaim jártak az élen.
Kis családi házunk a város ama részén található, ahová tizenöt-húsz évvel ezelőtt még nem szívesen költöztek a veszprémiek. Még a hirdetések is úgy jelentek meg: „Lakást keresek Veszprémben. Kivéve Dózsaváros.” Nos, azóta a veszprémi világ is nagyot fordult. Akik alaposabban körülnéztek, félretették az előítéleteket, s ma már egyre-másra vásárolják és újítják fel a régi házakat. Hiszen még az Óváros tér is negyedórányi sétával elérhető, másrészt a környék a szó pozitív értelmében igen falusias. Szokták is mondogatni az itteniek: Dózsaváros a falu és a város előnyeit egyesíti! S ha még az iskolát is felújítják, akkor bizonyára nem csak a közintézmények virágosítási versenyében jeleskedik…A Virágos Veszprémért embléma egyébként számos dózsavárosi házon ott díszeleg. Bálint gazda bizony nem győzött csodálkozni, amikor egyik szomszédom kemény sziklába vájt vízgyűjtő tartályát meglátta. Sőt, a nála eredő vadszőlő még a szomszéd udvarát is díszíti. A kertészek doyenje bizony nagyokat bólogatott. A Tizenhárom város téri, erkélyről aláomló virágzuhatag úgyszintén sokakat megállít…
Képviselőinkre sem lehet panasz. Mihalovics Péter a legutóbbi népszavazás során például személyesen járta végig körzetét. Volt képviselőnk, Eisenbeck István pedig az első szóra elküldte a városrész életét bemutató CD-t. Rózsa Mária úgyszintén mindenütt ott van, ahol segíteni kell. Most már csak egy bevásárlóközpont építését kellene elintézniük a Dózsa téren. A tervek, mint Mihalovics Pétertől megtudtam, már rég készen, csak a bürokrácia ama bizonyos malmai mifelénk is lassan őrölnek.
Az utóbbi években számos utca kapott új aszfaltrétegeket, és ama bizonyos söröshordók is vidáman gurulhattak rajtuk.
Környékünknek azonban van egy súlyos gondja: kicsik a telkek. Amikor ezeket a két világháború között kimérték, „hadirokkant telkek”-ként emlegették őket. Akkor még senki sem számolt a XXI. század elvárásaival. Ezért ma az emberibb életkörülményeket akarók fölfelé, emeletráépítéssel kénytelenek segíteni magukon. Miközben számos ház között alig van két-háromméternyi távolság, így a gépkocsibejáróknak sem jutott már hely.
E városrész hajdan mesterembereiről volt nevezetes, de máig is maradt belőlük bőven. Ha valami gondom van a ház körül, ma sem kell messze mennem festőért, lakatosért, cipészért…
Ha utcánkból tovasietek (néha ballagok), a Papvásár, a Papod, az Aranyoskúti és a Csalogány utcákat keresztezem. Micsoda szép nevek! Az első milyen tömör, s némi humor is ott lappang benne. A Papod utcán sétáltak ki hajdan a Bakonyba a régi veszprémiek. Időnként megjelennek lelki szemeim előtt, amint kosárral a fejükön itt végighaladtak. Az Aranyoskút úgyszintén beszédes név, bár ha hinni lehet a helytörténészeknek, a végében a középkor századaiban lepratelep működött. A Csalogány utca hajdan a város széle volt. Anno bizonyára több csalogány énekelt erre, mint napjainkban, de a maiak sem panaszkodhatnak: a csendet csak a húsz-harminc percenként érkező ötös busz töri meg…
