Igazán nagy boldogság volt hallani és nézni, ahogy a négy „nagyöreg” – Szakcsi Lakatos Béla, Csepregi Gyula, Vasvári Pál, Kőszegi Imre – igazi örömzenét játszott a meglehetősen családias hangulatot árasztó közönségnek (mivel gyenge félház volt csak kíváncsi a produkciójukra). Ezzel együtt azt mondom, egyáltalán nem volt rossz választás az egyetem részéről, hogy a Magyar Jazz Quartetet hívták meg a Zenei Csemegék programsorozat április 5-ei eseményére. A dzsessz mindig is rétegzene volt, és bele kell törődnünk: Veszprémben 2011-ben uszkve 150 embert mozgat meg a 25 éve alkotó és zenélő Magyar Jazz Quartet – de ennek ellenére lehetőséget kell adni az idősebb és fiatalabb korosztálynak is arra, hogy élőben hallgathassa a magyar dzsessz legnagyobb alakjait.
A másfél órás koncert magával ragadóra sikeredett. Lírai és dinamikusabb kompozíciók váltották egymást a műsorban, a zenekar csodálatos összhangot sugárzott, fél pillantásokkal oldottak meg egy-egy ritmus- vagy ütemváltást, a számok pedig a legváratlanabb pillanatban is úgy álltak meg a záróakkordban, mint a díszőrség a „vigyázz”-ban. Mindemellett olyan jó volt látni, hogy a zenészek valóban élvezték is a koncertet: nekünk, és maguknak is játszottak. Szakcsi mosolya, Kőszegi mókázása, Vasvári energiabedobása, Csepregi elégedett pillantása tette teljessé a zenét.
A két szólóhangszer kiválóan egészítette ki egymást, zseniális és egyben könnyed futamok követték egymást a zongorán és a szaxofonon, és tényleg borsózott az ember háta az áradó uniszónóktól. Engem a ritmusszekció teljesítménye ragadott magával. Amellett, hogy zseniális precizitással, egymásra figyelve a szaxi és a zongora alá „tették az alapot”, külön-külön is nagyot alkottak. Vasvári akkora basszusszólót vágott le, hogy a közönség csak dermedten figyelte a produkciót – megjegyzem a három zenésztárs közben mosolyogva és elégedetten bólogatva „szurkolt” Vasvárinak, akinek ujjait alig lehetett látni a szóló közben.
Kőszegi Imre régivágású dzsesszdobos. Csupán egy lábdob, egy állótam, egy felsőtam, egy pergő, egy lábcin, egy beütő és egy kísérő cintányér az egész dobszerkója. De ennyi is elég ahhoz, hogy mindent lejátsszon a hangszeren, ami lehetséges. Dinamikus és sodró ritmusú, közben mégis visszafogott játékával biztos alapot adott a többieknek – és azért egy szóló erejéig ő is megvillantotta rendkívüli technikai tudását.
Egy szó, mint száz: a Magyar Jazz Quartet tegnap megmutatta, mi a zene, milyen az, amikor árad a harmónia és az öröm a színpadról. A rendkívül jókedvű koncert nem csak az amúgy elég rideg aulát, de szerintem a közönség lelkét is melegséggel és élettel töltötte meg.
