Mentő üvölt az araszoló kocsisor között. A délutáni közlekedési dugó és káosz állandósulni látszik. Rengetegen vannak, akik ebben a kánikulában Veszprém belvárosában a Kórház környékén közlekednek. A kereszteződésben nemrég aszfaltoztak, a Mártirok útja pedig lezárva.
A minap elhunyt Marton Ferenccel többször is beszélgettem róla, de nyilvános fórumokon is többször szóba hoztam, hogy kezdeni kellene valamit a Kórház előtti kereszteződéssel. Gondoljanak csak bele: öt főútvonal (a budapesti, a balatonalmádi, a balatonfüredi, az ajkai és a kórház felőli lejtős utca és még a gyorsétkezde parkolója) fut össze egy csomópontba. Lámpák tömkelege, jobbra-balra kanyarodó sávok, gyalogosok. Becsületére válik, annak, aki ezeddig megúszta koccanásos baleset nélkül. Ami az autósok szempontjából ott uralkodik, az a közlekedés csődje, de a gyalogosok se járnak jobban. Aki szerintem Veszprémben a közlekedés irányát megtervezte, az soha nem járt gyalog, mert ha mégis – kínjában sírva fakadna, például, ha sürgősen át kellene futnia a kereskedelmi és ipari kamara irányából a gyorsétterem illetve az Apeh épületéhez. Hatalmas vargabetűt kell megtenni annak, aki ezen az úton akar menni. Ennél már csak az cifrább, ha a hotel irányából közelít az ember gyalog a kórház régi szárnyához, netalán a temetőhöz, hogy a sírkerten át lerövidítse az utat az egyetemhez. A Közúti igazgatóság épülete előtt hosszú balra, majd jobbra sasszéra kényszerül. Egy szó mint száz, hiányzik az aluljáró Veszprém központi közlekedési csomópontja alatt. A szóbanforgó rész a legkritikusabb pontja a városnak minden szempontból: közlekedés szervezésileg, esztétikailag egyaránt a rettenetesen ronda hotellal és borzalmas párt meg szakszervezeti házzal egyfelől, másfelől meg a terpeszkedő bankpalotával, illetve mögötte az ottfelejtett áruházakkal és a húszemeletessel. Veszprém belvárosának ezt a „modern” részét avatatlanok építették, akik legföljebb azzal voltak elfoglalva, hogy ők maguk vigyék valamire, éppen ezért lelketlen, fejetlen az egész. A Budapest útnak ezzel a féloldalgós, kusza részével azért is kellene kezdeni valamit, mert itt zajlik az életünk; a szép óvárosba, a várba, vár alatti utcácskákba ritkábban megy be a tömeg, kivéve, azok, akinek ott van a munkahelye. Ez a szürke, nyomorult hotel határozza meg „boldogság-indexünket”, ha az ember a városi buszokra vagy autóból zöld fényre vár, de ezt látják meg az idegenek is, akik autóval, vagy busszal érkeznek. Be lehetne festeni a piszkosszürke épületet vagy fákat ültetni elébe, hogy eltakarják.
Fantáziadúsabb épületek és igazi parkok kellenének Veszprémbe, szökőkutakkal, impozáns, ízléses szobrokkal (nem ilyen fafaragványokkal, fércművekkel, mint amik ellepték a körforgalmainkat), szép tisztásokkal, amelyekről meg lehetne figyelni a felkelő vagy lenyugvó nap incselkedő sugarát. Ahol üldögélni, heverészni lehetne. A színházkert már szinte csak parkoló- és átjáróház, az elnöki fák „diplomata negyedével”. Az elhanyagolt Erzsébet ligetet és a Barátság parknak nevezett helyet még meg lehetne menteni, vissza lehetne hódítani az itt tanyázó csavargóktól, ha felújítanák bokrokkal, fákkal, virágokkal, padokkal és gondoznák is őket. Ha játszótereket és nyitott sportpályákat létesítenének. Azért, hogy élhetőbb legyen a város.
De ha nem, hát nem. Végülis a régi városi temetőben is lehet sétálni, friss levegőt szívni és közben eltöprengeni azon a gondolaton, hogy egy építésznek, de a várostervezőknek meg főleg legalább kétszáz évig kellene élniük. Az első száz évben tanulhatnának anélkül, hogy túl sok kárt tennének, a következő százban meg alkalmazhatnák, amit megtanultak. Mert urbanistának lenni nagyon kemény mesterség. Jó építőmesternek, jó művésznek, jó szociológusnak, jó történésznek kell lenni ahhoz, hogy élhető és boldog város formálódjon, amelyben hagyomány és újítás szervesen kapcsolódik, funkcionalitás és kreativitás harmóniában van egymással.
