– Milyen indíttatásból fordult a művészettörténet felé?
– Van egy Barát- Éber- Takács: A művészet története című könyv. Amikor kicsi voltam, a szüleimnek a háború után sok mindenük elveszett, ezt kaptam meg nézegetni gyerek képeskönyv helyett. Ezek a képek fantasztikusan belém is ívódtak. Nyilván az is közrejátszott, hogy édesanyám nagyon ügyes kezű volt, nagyon sokat rajzolt és festett is. Érdekeltek a történelmi dolgok már általános iskolában, és középiskolában nagyon jó tanárok kezébe kerültem. A mai fiatalok nehezen tudják elképzelni, de az én időmben egy színes reprodukció nagyon nagy kincsnek számított. Akkor kezdtek el beszivárogni a színes könyvek, egyik tanáromtól kaptam kölcsön ilyeneket, hogy ne csak fekete-fehér képek alapján ismerkedjem régebbi korok műalkotásaival. Elkezdtem a múzeumba is bejárni, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Előfelvett lettem francia-magyar szakra és közben a múzeumban kezdetem el dolgozni Éri István keze alatt, aki egy nagyon művelt, megszállottan ezt az ügyet szerető ember volt, és ezt átsugározta a csapatra is. Nagyon sok dolog akkor indult el: a Veszprémhez kötődő szobrász, a Csikász első kiállítása erre az időre tehető, az Egry Józseffel való foglalkozást ők szervezték meg először. Itt meg lehetett tanulni nagyon sok mindent a muzeológusi és művészettörténészi munkából.
– Budapesten egy fotóművészeti galériában dolgozott. Ez miben volt más, mint a veszprémi múzeum?
– A galériában sokkal szabadabb embernek fogadtak el. Lehetett szabadnak lenni a munkában is. Már egyetem alatt is kacérkodtam a fotóval, talán ennek is köszönhető, hogy hosszabb ideig nem Veszprém érdekelt elsősorban.
– Miért döntött úgy, hogy mégis visszatér Veszprémbe?
– A családi kötődés miatt. Amikor az államvizsgára készültem, már vártam első gyermekemet. Itt, vidéken is meg kellett ismertetni azt, ami minőség az országban és másutt. Erre nagyon jók voltak az országos kiállítások, amit szerveztünk. Olyan országos nagyságoknak is kiállítást csináltunk Tihanyban, akik a magyar művészet 20. századi legjobbjai közé tartoztak. Lassan változott egy kicsit, hogy mi mindenre kell itt még figyelni. Ahogy szaporodtak a kiállítások, szaporodtak a könyvek, folyóiratok és a televízió is, nem beszélve az inetrnetről. A 90-es évektől újabb feladat vált számomra fontossá, mégpedig a helyi értékek megismertetése. Észrevenni, figyelni rá, megmutatni és ismertté tenni szélesebb körben. Nagyon sok olyan ember él itt, aki tehetséges alkotó. Vidéken nincs siker, elismerés és reflektorfény. Ez az alkotó embereknek hiányzik is, de ha ezt valaki kibírja, akkor nagyon klassz dolgokat tud csinálni, mert tud koncentrálni az alkotásra.
– Van olyan művészeti ág, amelyet mindennél jobban szeret?
– Nincs. Egry Józsefért még a munka előtt rajongtam, őáltala pedig sok csodás munkába csöppentem bele. A fotográfia is nagyon érdekelt, most csökkent egy kicsit, hogy ezzel foglalkozzam, mert mindennel nem lehet. De van még valami: a kertművészet. Sokat olvastam róla, kellene hogy műveljem is.
– Sok mindennel foglalkozott az évek során, sok dologban úttörőnek mondható. Nehéz volt mindezt elérni?
– Nyugodtabban, lassabban képzeltem el. Amikor a gyerekek megszülettek, felmértem, hogy egy csomó dolgot vagy feladok, vagy nem tudok több mindent elvégezni. Itt, a múzeumban egyedüli művészettörténészként akár akartam, akár nem, mint munkaköri kötelesség, rengeteg olyan feladat is volt, amivel nem foglalkoztam volna. Azért, hogy mégis legyen örömöm, pluszba vállaltam feladatokat. Nyilván nőként a gyerekekkel nehezebb feladatom volt, olyan nagy segítséget soha nem tapasztaltam a családon kívül. Szerencsére a férjem mindenben támogat, megosztotjuk a házimunkát is.
– A szerencsének köszönhető, hogy mindezt sikerült megcsinálnia?
– Biztosan a szerencse is közrejátszott benne. Vannak olyan képességeim, amik segítettek. Nemrég kértek tőlem egy szakmai önéletrajzot, akkor néztem, milyen sok mindent csináltam az évek során. Most nem is értem, hogy a család mellett, hogyan sikerült, mert egy nő életében ez a legfontosabb.. Volt néhány nagy szerencsém is. Az egyik pont akkor ért el, amikor a negyedik gyerekemmel itthon voltam. Szerettem volna csinálni valamit- nem nyolcórás munkában, de az akkori múzeumigazgató nem volt partner ebben. Megkerestem a televíziót és mondtam, hogy nekem annyi ötletem van, mit lenne érdemes és hogyan csinálni! Úttörés volt helyi szinten, hogy elkezdtük a Kép a képben című művészeti magazint készíteni.
– Az élete a művészettel összefonódik. Ez mit jelent Önnek?
– Az élet teljesebbé tételét és tudom, hogy vannak és lesznek is emberek, akik zseniálisan kreatívak. Érdemes velük, műveikkel foglalkozni.
– A modern világban van még igény a művészetre?
– Nem tudom, van-e igényük erre az embereknek, de ha nincs, akkor fel kell kelteni! A művészet teljesebbé, szebbé, örömtelivé teszi az életet. Át kell helyeződniük a hangsúlyoknak, mert lehet, hogy a múzeumokba nem mindenki akar eljárni, de attól még a látványos dolgok érdeklik az embereket. Nem is ártana, ha látvány szempontjából kifinomultabbak és gazdagabbak lennén(e)k.
– Milyennek látja a várost?
– Veszprémben megvan a lehetőség, hogy élhető, kulturált kisváros legyen, ahonnan a Hamvas által emlegetett filia még nem költözött el. Nagyon jó adottságai vannak, de koránt sincsenek kihasználva. Úgy kellene tenni érte, hogy a dolgok személyessége megmaradjon.
– És mit adott önnek Veszprém?
– Veszprémnek nagyon sok rejtett értéke van, s erre lassan jöttem rá. Előbb úgy éreztem, száműzetésben vagyok a „nagy”, a valódi”, a pezsgő kulturális, művészeti élettől. Aztán, ahogy felfedeztem olyan művészeket, akik itt születtek, éltek és dolgoztak, s megismertem régi helyi történéseket, emlékeket; kezdtem rájönni, hogy kincsesbánya Veszprém, csak bele kell mélyedni, fel kell kutatni és ismertté kell tenni, hogy a ma itt élőket is gazdagíthassa. Gondolok itt a Nagy Sándor, a Csikász Imre kiállításokra és a Vár ucca 17. negyedévkönyv köteteire, az „Egy dunántúli kisváros a századfordulón” kiállításra, a Veszprém Televízióban készített, és most is készülő „városkép” rovatra, benne arra a rengeteg témára, amivel érdemes foglalkozni: közterekkel és figyelemre méltó épületekkel, az azokon lévő szobrokkal és díszítményekkel, a városkép alakulásával, ennek megjelenéseivel…
Eszembe jut Borsos Miklós egy története: évekig járt mindenfelé, kereste, kutatta, amit meg szeretne formázni, és a hozzá való követ – majd hazatérve a kapuja mellett talált rá. Valahogy én is így voltam ezzel: ahogy érlelődtem, úgy kezdtem el nem valami elképzelt értéket kergetni, hanem észrevenni a körülöttem lévőket. Ezért is fontos, hogy a Veszprém Televízióban elkészítettük A mi Veszprémünk című filmet. Amit az ember a sajátjának érez, ahhoz igazán köze van. És a (perem)vidéken sok olyan művész élt, él és alkot, aki vállalja a vidék „tisztítótüzét”, vállalja azt, hogy nem figyelnek rá, sőt sokszor közönnyel fogadják, amit csinál – de mégis, itt van számára elmélyült dolgok létrehozásához lehetőség.
Fotó: Kiss Sándor
Utoljára frissítve: 2018. október 16.
