Új paradigma

Nyár van. A kikapcsolódás, a pihenés, a rekreáció ideje. Meg a felkészülésé. A tervezésé. Mi állampolgárok az aktuális makro-, és mikrogazdasági adatok alakulásának eredményeképpen azt nézzük, hova égessük a következő lyukat a nadrágszíjon, mit lehetne tenni korábbi életszínvonalunk megtartása, visszaszerzése érdekében, hová menjünk nyaralni valami olcsóbb helyre, menjünk-e egyáltalán?

A kormány saját túlélése érdekében mások által is elfogadható (megszavazható) költségvetés előkészítésén dolgozik. Az SZDSZ új elnöke lubickol a nyilvánosságban, láthatóan élvezi a mérleg nyelvének szerepét, feltételeket támaszt jobbra, balra. Az ellenzék a közvélemény-kutatási eredmények birtokában mielőbb előrehozott választásokat akar. Néhány saját pártjában marginalizálódott politikus, vagy a nonprofit kereteket, az értelmiségi létet megunó értelmiségi párt alapítására akarja adni a fejét. Teszik ezt úgy, hogy tulajdonképpen egyikük sem gondolja azt, hogy érdemben változtasson saját korábbi, nem feltétlen sikeres stratégiáján.

Közben az ország – európai innovációs központ ide, Mercedes gyár oda - egyre veszít nemzetközi versenyképességéből. Hátulról a hatodik legszegényebb ország lettünk az Unióban (ha minden így marad, jók az esélyeink, hogy pár év múlva csak Bulgáriát, esetleg még Romániát tudjuk magunk mögött), soha nem látott mértékben csökkent a polgárok állami intézményekbe vetett bizalma, növekszenek az országon belül a jövedelmi és a területi különbségek, óriási a szakszerűségi deficit az államigazgatásban, félelmetes méreteket ölt a korrupció, romlik a köz-, az élelmiszer-, stb.biztonság, a rend felkent őrei láthatóan nem urai a helyzetnek, egyre több önkormányzat képviselői kénytelenek megszegni korábbi esküjüket, s tenni valami törvénybe ütközőt az állam helyett, továbbá minden, EU-tagságra való felkészüléskor, területpolitikai dokumentumok készítésekor jól begyakorolt fogalmak (decentralizáció, partnerség, szubszidiaritás, stb.) ellenére a kormány egyre inkább a hatalom és a források központosítására törekszik, és az ellenzéki programok sem tartalmaznak ezzel a tendenciával ellenkező markáns alternatívákat.

Pedig kellenének ezek. A jelenlegi túlcentralizált közigazgatási modell az ismert termékciklus-elmélet szerint valószínűleg elérkezett a „döglött kutya” –fázisba. Ilyenkor már alig használ néhány vitamin injekció, ránc felvarrás, meg kell ásni a gödröt, megadni a végtisztességet, és új kedvenc után kell nézni. Mellőzötten, gazdira várva szegény régóta vár arra, hogy bizonyíthasson. A világ sok jobb sorsú államában már bizonyított, ezek az országok a manapság kivándorló honfitársaink kedvelt célterületei.

Paradigma váltásra van szükség. Bizony, meg kell osztani a hatalmat, a forrásokat és a felelősséget másokkal. Azokkal, akik a problémákhoz a legközelebb vannak, a legjobban ismerik azokat, és a legérdekeltebbek abban, hogy azok megoldásra kerüljenek. Vállalkozóknak, települési és területi önkormányzatoknak, civil szervezeteknek hívják őket. Rendelkeznek is a megfelelő ismeretekkel, legitimációval, csupán a megfelelő források és hatáskörök hiányoznak mellőlük.

A soros kormányok 1990 óta 1000 milliárd forinttal kurtították meg az önkormányzatokat. (Feltehetőleg nem véletlen, hogy szinte forintra pontosan ilyen mértékben adósították el magukat kölcsönök - likvid hitelek, munkabérhitel!, kötvénykibocsátások, stb.- formájában.) Ennyivel szűkült a közvetlenül választott testülettel rendelkező önkormányzatok tényleges mozgástere akkor, mikor az állam egyre több feladat ellátásával bízza meg őket. Ezzel párhuzamosan a hasonló legitimációval, vagyis közvetlen felhatalmazással nem rendelkező régiók és kistérségek egyre több állami figyelmet kapnak, az általuk folytatott feladatellátás hatékonysága azonban vitatható.

 Emberileg meg lehet persze érteni kormányaink képviselőit. Mondják, hatalmon lenni jó érzés, és azt is, hogy ez a pozíció sokat veszített az élvezeti értékeiből csupán attól, hogy 2004-ben beléptünk az EU-ba. Több olyan hatáskört kellett átengedni az unió döntéshozatali szerveinek, amelyek korábban a nemzeti kormányok hatalmában álltak. Ha a megmaradt kormányzati eszközök egy újabb részét most (előbb-utóbb mindenképpen) át kell majd adni más, hazai partnereknek, sokat veszíthet jelentőségéből pl. a kormányfői stallum. Így aztán nem véletlen, hogy az Új Magyarország Fejlesztési Tervben (2007-2013) helyet kapó Államreform Operatív Program egyetlen eleme sem foglalkozik valódi, generális decentralizációs alternatívák kiérlelésével. Úgy gondolom azonban, hogy Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy kormányfők és kormányfő-jelöltek, általában a politikai elit lelki problémáira legyen tekintettel. A paradigma váltásra nem azért van szükség, mert a változatosság gyönyörködtet, hanem azért, mert az itt ajánlott modell bizonyítottan hatékonyabb, egyenlő nagyságú forrást jobban képes hasznosítani, mint a másik. Aki nem hiszi, vegye sorra a világ hosszú távon egyenletesen prosperáló országait, és nézze meg, milyen a területpolitikája, a közigazgatása. Ahogy egy kétütemű Wartburg birtokában nem versenyezhetünk az ugyanakkora hengerűrtartalmú Suzukival (ugyanannyi út megtételéhez ui. kétszer annyi üzemanyagra van szüksége, továbbá gyengébb a gyorsulása, költségesebb a szerviz, és környezetszennyezőbb is) , az ország versenyképessége sem javítható a jelenlegi igazgatási, területpolitikai paradigma mellett.

Lehet persze uborkaszezonban azon vitatkozni, hogy engedélyezni kell-e a melegek felvonulását, mi legyen a Magyar Gárda sorsa, sőt azon is, hogy minek mennyi legyen az áfája, azonban magam ebben a nagy melegben majd csak akkor kapom fel a fejem elismerőleg, ha valamelyik politikai erő sajtótájékoztatóján azt jelentik be, hogy megválasztásuk esetén a helyi, a kistérségi, a megyei, vagy a regionális léptéket favorizálják-e, milyen feladatokkal, hatáskörökkel tervezik azokat felruházni, mely adónemek képeznék ezeknek a választott testületeknek a saját bevételeit, s ezen adók hány százalékát ajánlják otthagyni a vásárlás helye szerinti városi, községi önkormányzatnál, mennyi juthat belőle a megyei (regionális) alapba, s mennyit tartanak indokoltnak a központnak tovább adni majd belőle. Ha a magyar politikai elit szereti a számháborút, javaslom, hogy azt ezen a terepen, ezekkel a tételekkel folytassa, mi választók pedig majd 2010-ben, esetleg előbb eldönthetjük, melyik számsor tetszik nekünk a legjobban.