Jártam a tömegben csak a zenére figyelve, tolakodtam fotómasinával a kezemben, ültem kocsmaasztalnál papírral az orrom előtt, merthogy meg kellett írni a reggeli cikket az Utcazenéről, és ültem számítógép előtt a Gizella udvarban, amikor élő, egyenes adásban közvetítettünk az eseményről. A sok helyzetben több azonosság is található: asszem mindig volt bennem legalább egy sör vagy egy fröccs, asszem mindig találkoztam nagyon jó haverokkal és barátokkal, és asszem mindegyik helyzetben jól éreztem magam. Talán azért is, mert a város is mindig jó érezte és érzi magát az Utcazene alatt.
Veszprémnek sok arca van. Az őszi ködös estéken olyan, mint egy úrihölgy Krúdy és Huszárik Szindbádjából, télen megfagyott gyümölcsre emlékeztet, tavasszal a kiskocsmákba járó gimnazista fiúk jutnak eszembe róla, nyáron, az Utcazenén pedig egy könnyűvérű hippilány – hosszú, kócos hajában virággal, mezítláb táncol a júliusban.
Sok iyen táncot láttam már, sok zenét hallgattam, sok zenekarnak tapsoltam, nem is tudom melyik tetszett legjobban.
2005-ben talán a Tea?
Vagy őrült Sonny és a vad tehenei?
Esetleg a már félig magyarrá vált, és rendkívül megkapó Ripoff Raskolnikov?
Peregnek a képek a fejemben, és felugranak a monitoron.
2006-ból az Ikvai Band csodás szőke énekesnője?
Vagy esetleg az örökifjú Penzel Péter Projekt?
Azon nem kell gondolkoznom, hogy a 2007-es Utcazenén ki és mi volt a legnagyobb élmény. Az, hogy még élőben láthattam a progresszív rock legnagyobb hazai személyiségét, a zseniális Orszáczky Jackie-t.
A Roots Kompakt olyan reggae-t nyomott, hogy öreg Bobby is csak bólintott volna rájuk a szájában egy joint-tal.
És persze itt volt mindenki kedvence: Utcakutya is.
2008?
A Fabula Rasa hegedűje varázsolt el.
Gig Daddy Wilson pedig nagyott alakított Ripoffal.
És nekem úgy tűnt, hogy mindenki nagyon jól érezte magát.
És így tovább… 2009. 2010. Most pedig már csak egyet-kettőt kell aludnunk, hogy a szurtoslábú, virágos kedvű hippi kislány végigtáncoljon Veszprém utcáin, és életet varázsoljon a hőségtől tikkadó városba.
