Gilberto Gil, az idei VeszprémFest első nagyszínpados fellépője Brazíliából érkezett, hogy igazi vérpezsdítő hangulatot varázsoljon. A hét Grammy-díjjal büszkélkedő, majd’ hetven éves ex brazil kultuszminiszter és csapata mindent meg is tett ezért. Bájos angolsággal szórakoztatta a közönséget (még így is jobban járnak, mintha portugálul mondanám– hülyéskedett, majd beékelt minden mondatba pár you know-t), és mesélt.
A galéria megtekintéséhez kattintson a képre!
Mesélt a számok között arról, hogy honnan is ered a zenéjük, hogy miket ötvöz a dzsesszel, a bossa novával, vagy éppen a szambával. Hogy hogyan kerülnek, mondjuk skót elemek ebbe a világba. És hogy miként szólaltathatók ezek meg zabumba vagy rabeca segítségével. Aztán a közönség ült, hallgatott, ízlelgette, emésztette a sok – nálunk legalábbis ritka – hangszert, a hol brazil countrynak hangzó, hol a magyar fülnek mulatósként, innen-onnan felcsípett és beazonosítható alapokat, majd közben néha nagyokat nevetett Gilberto Gil irigylésre méltó csípőmozgásán. Azon, ami mindig elterelte a figyelmet arról, hogy vannak egyre nehezebben megszólaltatható hangok.
Az, hogy nem csak zenészként, de energiabomba showmanként sem utolsó, szintén bebizonyosodott a kétórás koncert alatt. Mint ahogyan az is, hogy mint egy profi sportoló, ő is tartalékol, majd a finishben gyújtja be az összes rakétát, és végül mindent visz, Igaz, hosszú napok óta most először kúszott húsz fok fölé a hőmérséklet, úgy tűnt, nem lesz egyszerű dolga a közönséget lázba hozni, de a harmincévnyi rutin, az ötven album, és valljuk be, a profizmus győzött.
Először csak erre-arra biccenő fejek, be-behimbálózó széksorok, majd egyre bátrabb felelgetések a megénekeltetéskor. Bár személyesen nem, de digitálisan elhozta Roberta Sá hangját is, a Minha Princesa Cordel című közös számuk elejéig, és bár korábban nem ismertem a hölgy nevét, nem véletlenül jegyeztem meg. Fé na Festa című album ide, vagy oda, szerencsére felcsendül a No woman, no cry is, majd a nyolcvanadik perc környékén már nem csak egy-egy pár ugrott fel oldalt, vagy épp a széksorok között táncolni, hanem a színpad előtt igazi festa hangulat kerekedett. De nem csak ott mozgott mindenki felszabadultan, hanem a tribün tetején is például, ahol még egy brazil zászló is előkerült a koncert végén. És nem a veszprémi zumba kör helyi, ifi tagozata ugrott be hangulatot csinálni, tényleg a legvegyesebb korosztály ugrált, táncolt önfeledten.
Ahogy Gilberto Gil fogalmazott: neki nagy megtiszteltetés és öröm volt itt, „Madzsarcountryban” fellépnie. Majd később, az egyik szám utáni átkötőben ezt mondta, I was great. És valóban, eszünkbe sem jutott cáfolni, mert tényleg jó voltál Gilberto, you know!
