Kilián László
Kilián Lászlót mindenki ismeri, aki részese a város kulturális, művészeti életének. Sokan emlékeznek rá mint újságíróra, de legtöbben mint a Művészetek Háza igazgatóhelyetteseként ismerik. Évek óta látnak napvilágot kötetei, most Tengeri című regényével jelent meg a nyilvánosság előtt.
– Miért írsz? Díjért, közönségsikerért, szakmai elismerésért…
– A történet nem arról szól, hogy valakinek írom. Írom, mert kell. Nekem kell. Nekem van szükségem rá. Ez a mostani regény is egy önterápia. Remélem, az olvasóimnak is hasonló belső élménnyel, kalanddal jár a Tengeri olvasása. De elsősorban magamnak írom, ha valaki elolvassa, az csak öröm. Az írás – legyen az regény, esszé, novella, bármi – egyfajta belső kényszer megnyilvánulása. A feszültségeimet, vágyaimat írom ki magamból.
– Milyen eredménnyel zárult ez a terápia számodra?
– Depresszió ellen kiváló volt. Csinálni, csinálni, írni. Olyan az írás számomra, mint a napjainkban népszerű flow érzés. A terápia lényege az írás, az öröm. Megnyugvás volt számomra, hogy két esztendővel ezelőtt befejeztem a könyvet. Most már mást írok, a Mito-trilógiát. Ez a könyv egy korszakhatár volt. Ezt lezártam, újat kezdtem.
– Mit jelent számodra ez a korszakhatár?
– A Tengeri 50 éves születésnapomra került nyilvánosság elé. A regény a történetről szólt. Van benne szó szerelemről, erotikáról, egyes részei fantasztikusak, mint egy sci-fi. Tíz fejezet található benne, ami gyakorlatilag tíz részt jelent, de vannak benne alfejezetek, amelyek más-más hangulatot fognak össze. Tehát egy nagyon mozgalmas, többrétegű regényről van szó. A Tengerivel lezárult a történetmesélésem. Vége. Most új korszak kezdődött, amelyben végképp nem a történet a lényeg.
– Nagyon tudatosnak tűnsz. Ki a példaképed? Ki a mestered?
– Volt olyan, akit mesteremnek tartottam. Aztán kiderült, hogy csak én gondoltam ezt, ő nem. De mesteremnek tekintek olyan szerzőket, akik ma már nem élnek, akik írásaikon keresztül tanítanak, formálnak engem. Például ilyen szempontból Hamvas Bélát mesteremnek tartom. Sokat segített a mostani kötetemnél Botár Attila. Vele megértjük egymást, értjük egymás gondolatit, munkáit.
– A veszprémi irodalmi, művészeti életben hova rangsorolod magad?
– Én sehova. Mindenki odasorolódik, ahova környezete, irodalmi vagy közéleti közege teszi. Van, aki ezt figyeli, számon tartja, igazodik hozzá. Van, aki helyzetet talál ki, konstruál magának, igyekszik másokkal is elhitetni, hogy az úgy van; pedig dehogy. Ez a két változat számomra teljesen érdektelen. Nem óhajtok beállni sorokba, nem kívánok önjelölt zászlóbontó vagy -vivő lenni. Szerintem az idő, a jövő minősít, arról meg én itt és most direkt tenni nem tehetek. A művészeti élet köszöni szépen velem is, másokkal is nagyon jól megvan. Kell ez is, az is.
