Nagy András a költő házaspár (Nagy László és Szécsi Margit) gyermeke,
a "Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvánnyal" együtt fáradhatatlan
ápolója annak a hagyatéknak, ami rímben, ritmusban, alliterációban, képben
meséli el a szerelem, a falusi élet szépsége, a ború és derű pillanatait a
költészet nyelvével. Bognár Szilvia népdalénekes, akit lanton Róka Szabolcs
kísért autentikusan tolmácsolta a magyar népdal szinte legrégebbi rétegeitől a
modernek számító népdalig a magyar szerelmi népi költészet dalait.
Az irodalmi délutánt követően Veszprém Megye Önkormányzata, Pápa Város Önkormányzata, Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzta, Iszkáz Község Önkormányzata illetve alapítványok megkoszorúzták a szülőháznál található domborművet. Az eseményen részt vettek Polgárdy Imre, a Veszprém megyei közgyűlés alelnöke, a megyegyűlés képviseletében pedig dr. Kovács Zoltán Pápa polgármestere és dr. Hermann István, valamint Debreczenyi János Veszprém polgármestere is.
Nagy László bár képzőművészként szerzett diplomát,
elsősorban íróként, költőként tartjuk számon. A huszadik századi magyar
irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. 1956-ig főként a népköltészet
foglalkoztatta, de erősen hatott rá Ady és József Attila munkássága is. Az
ötvenes években hangja megváltozott, drámai lett. 1956-ban már azt a költőt
mutatják, aki megcsalatottságában élet és halál küzdelmeként éli át a humánus
értékek veszélyeztetettségét.
„Nagy László költészetéből már a hatvanas években
több mondat, verssor vált szállóigévé. A Ki viszi át a szerelmet 1957 című
versről kis túlzással azt állíthatjuk, hogy teljes egészében szállóigévé vált,
a költő legismertebb műve lett. Mindössze 14 sorból áll, s szigorú komponálási
elve, csattanószerű lezárása a klasszikus versformákhoz hasonló alkotói
fegyelmet követel meg. A vers kérdő hangsúllyal indul, majd ez fordul állítóvá,
a végső igazság kimondását ígérve. Az első hat kérdő mondat tartalma körülbelül
így összegezhető: Ki teszi azt, amit én, a költő, ha meghalna, ha nincs
költészet? A két lezáró mondat állítása pedig az: Ki, ha nem én, s a hozzám
hasonlók! Vagyis a költői lét értelmére rákérdező vers válasza: a társadalomnak
szüksége van a költőre és a művére.” – írta róla Vasy Géza.
1959-től halálig képszerkesztője és főmunkatársa volt az Élet és Irodalom című folyóiratnak. 1966-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.
