Pályafutásának örömteli és szomorú pillanatai mellett magánéletről is nyíltan beszélt a veszprémi női kézilabdacsapat nyári szerzeménye, Nagy Ivett. A négyszeres magyar bajnok és kupagyőztes, Eb-bronzérmes balszélsőt portálunk új blogírójaként is bemutatjuk kedves olvasóinknak.
Nagy Ivett
– Sportos családban nevelkedtél.
– Édesapám kézilabdázott, de inkább csak hobbi szinten. Édesanyám nem űzte ezt a sportágat, de ő volt az általános iskolai testnevelő tanárom, s egyben igazgatóm is. Ő tartotta a kéziedzéseket a suliban, amelyet nézőként már óvodásként is rendszeresen látogattam. Elsőosztályos koromban pedig magam is belekóstoltam anyukám tréningjeibe.
– Aztán következett a Kisvárda.
– A családom Kisvárda mellett Fényeslitkén lakik. Édesanyám ötödikes koromtól napi rendszerességgel hordott be edzésre az akkor NB I-es klubhoz, amelynek rögvest az ifi csapatába kerültem. Nyolcadik osztályban már serdülő válogatott voltam, elsős gimnazista koromban pedig már a felnőtt csapatban kaptam szerepet. Majd tizenhat évesen kerültem Dunaújvárosba.
– Ahol gyorsan a „mélyvízbe” kerültél…
– Zsiga Gyula irányításával napi egyet edzettem az ifivel, s kettőt a felnőtteknél. Utóbbiaknál a bajnokik utolsó tíz-tizenöt percét is rendre megkaptam. Ebben az évben nyertük meg a Bajnokok Ligáját, ahol bemelegítettem ugyan, de pályára nem léptem. A következő évben aztán elküldték az együttes két balszélsőjét, Sávolt Erikát és Takács Gabit, a helyükre pedig Gál Adrienn érkezett. Neki azonban gerincsérve lett pár hónap után, így egyedül maradtam a posztomon, ami aztán hosszú évekig így volt. Később Kiss Szilárd mindig próbált hozni valakit mellém, hogy „megszorongasson”, de aztán egyedül maradtam. Sziszi bácsi egyébként nagyon jó edző és kiváló pedagógus, akitől rengeteget tanultam, hiszen mindig jobbá akart tenni. A mai napig nagyon jó a kapcsolatunk.
– Milyen érzés volt tinédzserként belecsöppeni a világverő Dunaferrbe?
– Az a Dunaferr jó pár évig valóban a világ legjobb csapata volt, amelyben három generáció szerepelt együtt. Az idősebbek közül Mátéfi Eszter és Kocsis Böbe, a náluk fiatalabb Radulovics Bojana, Siti Bea és az én korosztályom. Az elején rettenetesen izgultam minden egyes passznál, iszonyatos bizonyítási vágy munkált bennem. Az ifi meccseket úgy játszottam le, hogyha tíz alatt lőttem, bőgtem a találkozó után. Nagyon szerettem dolgozni, ezért hamar elfogadtak, s talán ezért is tudtam olyan fiatalon egyedüli balszélsőként ott maradni.
– Nyilván közel áll a szívedhez az az egyesület, ahol négy bajnoki címet és Magyar Kupa-győzelmet zsebeltél be, s ahova többször is visszatértél…
– Abszolút a szívemhez nőtt a Dunaferr, hiszen több mint egy évtizedet töltöttem el ott. Az első hét évem pedig fantasztikus volt. Ha bármit kérhetnék az életben, azt az időszakot kérném újra. Gyerekfejjel, szülők nélkül kerültem oda, nagyon sok mindent köszönhetek ennek a klubnak. Onnan lettem a válogatott. Amiről gyerekkoromban álmodoztam, mindent ott értem el. Egy évet játszottam Debrecenben, egy fél idényt pedig Hódmezővásárhelyen, mert akkoriban úgy éreztem, hogy kell a változás. Azonban mindkétszer visszatértem, mert a rutinos társaimmal úgy éreztünk, hogy segítenünk kell a klubnak.
– 2005-ben túlestél egy nagyon komoly sérülésen. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?
– Szörnyű volt, bár utólag belegondolva volt abban az esetben valami törvényszerű. Nagyon hosszú időszakot játszottam végig egyedül, aztán 2004-ben volt az Európa-bajnokság, ahol szintén egyedül szerepeltem a posztomon. Januárban kezdődött a BL, majd meghalt Kulcsi (Kulcsár Anita – a szerk.). Ekkor minden összejött, rettenetesen fáradt voltam, s abszolút nem voltam „képben”. Aztán jött egy BL-meccs Podgoricán, ahol egy felugrást követően rosszul érkeztem, s bekövetkezett a baj: elszakadt a térdemben a keresztszalag. Három hétre rá jött egy másik nemzetközi meccsünk, amelyen mindképpen játszani akartam. El is terveztem, hogy keresztszalag nélkül fogok pályára lépni, aztán hamar rájöttem, hogy ez nem megy. Megműtöttek, majd kihagytam fél évet. Újabb hat hónap elteltével azonban ismét megsérültem, ami után már nem maradt szalag a térdemben. Ám ekkor már nem vállaltam az újabb beavatkozást, helyette beszereztem egy speciális lábgépet, amelyben azóta is játszom. Azóta szerencsére semmi baja a lábamnak, s az eszköz sem gátol a játékban.
– Mi az oka annak, hogy sosem igazoltál külföldre?
– A már említett sikerek időszakában nem volt értelme külföldre igazolnom, mert akkoriban egész egyszerűen nem volt jobb csapat a Dunaferrnél. Hívott a Valencia, a Slagelse, a Podgorica, de akkor sem sportszakmailag, sem anyagilag nem volt értelme váltanom. Mielőtt Veszprémbe igazoltam, elgondolkodtam azon, hogy légiósnak állok. Lehetőségem is lett volna erre, de a Barabás KC ajánlata mellett döntöttem.
– Miért volt számodra vonzó a VBKC ajánlata?
– Sok összetevője volt a döntésnek. Az egyik ok, hogy a Balaton mellett lakhatok, ami gyönyörű. Ráadásul egy olyan városba kerültem, ahol az emberek imádják a kézilabdát. S arról is hallottam, hogy itt rendben vannak az anyagi dolgok. Mi tagadás, ez is fontos szempont a mai világban. Emellett láttam, hogy olyan játékosokat igazol a klub, akikben van motiváció a sikerre. Sokszor beszéltem Gyurka Janival is, aki nagyon szimpatikusnak tűnt.
– Hogy érzed magad nálunk? Hogy zajlik a beilleszkedésed?
– Nagyon jól érzem itt magam, eddig minden nagyon pozitív. A lányokkal a lehető legjobba viszonyom. Balatonalmádiban lakom, Veszprémet annyira még nem ismertem meg, de ez is folyamatban van. Szabadidőmben „magánzó” vagyok, edzések után szeretek hazamenni és ücsörögni a teraszomon, valamint a kutyáimmal foglalkozni, sétálni, kirándulni. Azt pedig már nagyon vártam, hogy elkezdődjön a bajnokság.
– Mit vársz magadtól és az együttestől?
– Szeretnék egy jó évet tudni magam mögött, s a rutinommal segíteni a csapatomat. Nem szeretném, hogy az emberek azt mondják, hogy ez a Nagy Ivett már nem régi. Ez azonban egy sokoldalú dolog, hiszen a szélső poszton kiszolgáltatott az ember. Ezért a jó teljesítmény nem mindig gólokban nyilvánul meg. Nagyon nehéz bajnokság elé nézünk, akár a harmadik helyre is befuthat a csapat, de akár nyolcadik is lehet. Jósolni nem nagyon szeretnék, mivel sok tényező – ne adj’ Isten sérülések – is keresztülhúzhatja a számításainkat, de az ötödik hely alatt nem szeretnék végezni. Az biztos, hogy itthon a Győr kivételével mindenkit meg kell verni. Érzésem szerint az a társaság erőssége, hogy küzdő típusú emberekből áll. S ha nem is fogunk mindig gyönyörűen játszani, mindenki meg fog szakadni a pontokért.
– Mit gondolsz, miiben változtál a tíz évvel ezelőtti önmagadhoz képest?
– Akkoriban sokkal vagányabb voltam, nem érdekelt senki és semmi, csak mentem előre. Ma már megfontoltabb vagyok, s néha épp azt érzem, hogy pont ez a vagányság hiányzik belőlem. Mindemellett persze sokkal rutinosabb lettem. Soha nem az a típusú voltam, aki a sarokban várja a labdát, aztán vagy belövi, vagy nem. Mindig a befutásokból éltem, s szerettem gólpasszt adni, megjátszani a beállóst, átlőni a másik szélre. Régen azonban ezt nem láttam annyira fontosnak, de ma már egy nagyon jó gólpassz felér nálam egy találattal.
– Mire vagy a legbüszkébb az eddigi sportpályafutásodból?
– Hatalmas élmény volt 2004-ben hazai közönség előtt a válogatottban szerepelni. A norvég csapattól ugyan nagyon kikaptunk az elődöntőben, másnap azonban megvertük az oroszokat a bronzmeccsen. Óriási meccseink voltak a Dunaferr-rel a BL-ben, de boldogan tekintek vissza a hetesekkel megvívott Magyar Kupa-meccsekre is.
– A címeres mez foglalkoztat még?
– Szeretnék olyan teljesítményt nyújtani, amely megüti a válogatott szintet.
– Ki az, akivel jelenleg megoszthatod örömödet, bánatodat?
– Egyedül érkeztem Veszprémbe. Nem titok, hogy jelenleg nincs mellettem társ. Az érzéseimet így az édesanyámmal osztom meg. Nagyon közvetlen vagyok mindenkivel, de azt a bizonyos egy méter távolságot szeretem mindig megtartani.
– A szurkolók egy új oldaladról is megismerhetnek…
– Örömmel vállaltam el vehir.hu felkérését. Nagy felelősségét érzem a blog írásnak, éppen ezért izgulok is egy kicsit. Azonban az időmbe belefér, s így legalább nem csak a kézilabdával foglalkozhatok. Írni és beszélni meg amúgy is imádok. Bízom, benne, hogy a kedves olvasók örömmel fogadják majd a gondolataimat.
