NYÁRI INTERMEZZO - FECSKÉK NÉLKÜL

Eltűntek a fecskék. Az idén még nem láttam egyet sem. Elkerülték volna a figyelmemet? Nem hinném, hiszen egyre gyakrabban azon kapom maga, hogy a fákat, felhőket, madarakat, a fűszálakat nézem. A parlagfűre viszont kimondottan haragszom, ha tehetem, kitépem gyökerestül. Az allergiám az angol perjével kezdődött, majd a csomós ebírrel és mezei komócsinnal folytatódott. Allergiás vagyok a „világra”. Egész nyáron prüszkölök, viszket az orrom, könnyezik a szemem. De nem a fecskék miatt.

Arisztotelész, a görög filozófus megfigyelte, hogy ősszel a nádasok felett gyülekeznek a fecskék, azt gondolta, a mocsárba bújva vészelik át a telet.

A látszat akkoriban is csalt.

Mint mondottam volt, az idén még nem láttam fecskét. Kidőlt a régi kerítés, az udvart ellepte a gyom. Csupa üveg, csupa beton lett a világ. A madarakról kellene mesélni, a madarakról, akik szeretik a régi házak ereszalját. De már a gyerekek is unják az efféle meséket. Terminátor a menő – a szomszéd unokája ijesztget a búcsúban kapott géppisztollyal. Kelepel a fülembe, szemembe szórja szikráit a drága fegyver. Az idén még nem láttam fecskét. Vajon hol, merre építettek maguknak fészket, jutottak-e nyugodt otthonhoz, nem tudom. A hagyomány örömet és áldást hozónak, a hűséget, a békét jelképezőnek tartja ezeket a madarakat. A régi „parasztparancsolatban” nem véletlenül állt az első helyen: „Ne verd le a fecskefészket!”

Azt beszélik, ennek a sűrű levegőjű évszázadnak a kezdetén, hogy a fecskék is nehezebben találják helyüket, akárcsak az emberek. Elhagytak bennünket a molnárfecskék, eltűntek a partifecskék, el a gyurgyalagok. A természeti környezetért aggódók szerint veszélyben vagyunk. Egyesek az ózon hiányáról, az éghajlatváltozásról beszélnek, mások a társas kapcsolatok kiüresedéséről szólnak. Vajon milyen lesz a jövő? Mi lesz az emberrel? Az automaták, a kísérleti lombikok, a növekvő kamatlábak és benzinárak között hogyan fogja érezni magát? Lesz-e fecske? Visszajönnek-e? Csak kalitkában, állatkertben láthatjuk majd őket?

Az ember – különösen a 20. század eleje óta – természeti környezetünket korábban nem tapasztalt mértékben, egyre kiszámíthatatlanabbul pusztítja. Ez Várpalota, Ajka, Tapolca és Veszprém környékére is érvényes. A természet dolgaiba való beavatkozás ideig-óráig még azt a képzetet keltheti, hogy a természet urai vagyunk, ám hosszabb távon a mechanizáció kísértésébe esett racionális embert kivetni látszik magából a természet. Az ember által létrehozott művi világ fagyöngyként él a földi ökológiai rendszerek fenntartható és nem fenntartható hozamából: a végkifejlet kétséges.

A természettudományi vagy a biológiai lexikon értelmezése szerint a fagyöngy élősködő növény, amely fotószintézisre képes, tehát képes önmaga szervezetének építésére, de mindehhez a nedveket és a tápanyagokat az a gazdanövénytől szívja el. Valójában ugyanezt teszi az emberi civilizáció is, hiszen az igények kielégítse céljából nyersanyagokat és energiahordozókat vesz el Földünk ökológiai rendszereiből, s ezekből energiát, illetve árucikkeket készít. A termelés és a fogyasztás során rengeteg hulladék keletkezik, amit pedig a természeti környezetbe juttatunk vissza. Az emberi civilizáció valahogy úgy viselkedik, mint a fagyöngy. (Minderről bővebben Papp Sándor, a Pannon Egyetem kíváló professzorának Fagyöngy-civilizáció c. könyvében olvashatnak.)Tény, hogy a fagyöngy nem csúnya látvány, sőt, ha úgy vesszük, esztétikus. A civilizáció alkotásai sokszor lenyűgözők tudnak lenni, ám a felszíni csillogás sem leplezheti teljesen az élősködő jelleget, ami, ha túllép egy bizonyos határon, saját létalapját teheti tönkre.