Egyed Brigitta elmondta, hogy már kezdőként is szép szerepeket kapott, vonzotta a gyermek-közönség. Saját bevallása szerint is – „alkatom ellenére” – kapott lehetőséget a nagyobb figurák megformálására.
Zayzon Csaba, aki a Pannon Várszínház 2001-es születésétől fogva tagja a társulatnak, még egy Disney-film szerepét is visszamondta, ezzel is jelezve elhivatottságát Veszprém és a közönség iránt. Amit egyszer elkezdett az ember – összegezte ars poeticáját –, annál legyen ott, s fogja a kezét.
Kovács Ágnes (Gia) arra a kérdésre, hogy van-e különbség fővárosi és „vidéki” színház között, elmondta, hogy többet játszott a fővárosban, így van is tapasztalata az összehasonlításban. Eszerint a vidéki teátrum közönsége inkább emberarcúbb. Budapesten sokszor azért színész a színész, hogy ott sztár legyen, írjanak róla.
A gondolatot azzal egészítette ki Egyed Brigitta, hogy „a mi színházunk olyan, hogy ott egyből meg kell fogni a nézőt.” Ezzel utalt Vándorfi László direktor „in medias res” stílusára, amely mind nézőnek, mind színésznek és kritikusnak eddig nagyon jól „bejött”.
Zayzon szerint a vidéki és a pesti színházakat elsősorban anyagi helyzetük különbözteti meg. Az előbbieknek kevesebb jut, de más a fővárosi színésztárs élete is. Sokan elvárják már a színpadra lépéskor a nyíltszíni tapsot (mintegy előlegként), itt ez a szerep után dukál. Épp ezért vért kell izzadni. A művész azt is hozzátette, hogy a gazdagabb színházaknál igen fontos szerepet kap a szcenika (látvány- és egyéb elemek).
Nagy úr a pénz – folytatta Egyed Brigitta –, s ha a színház nagy támogatást kap, a darab látványosabb lesz, míg másutt könnyen megjegyzi a néző, hogy a deszkákon „csak” emberek vannak, sehol egy füstgép… Az pedig egy érdekes jelenség, hogy egyre inkább a színészre, nem pedig a darabra kíváncsiak a nézők. Ez kevésbé érvényes a kamaraszínházakra, ahova inkább a „vájt fülű” látogató vesz jegyet.
Kovács Ágnes úgy látja, kezd megváltozni (és megfogyatkozni) a „nagy” jelzővel illetett színház, illetve társulat. Bár mintegy nyolcvanezren vannak a pályán, az igazán nagyok hatvan felettiek. Tapasztalata szerint ma a sikert a rajongók számából mérik le.
Ebben a világban – fonta tovább a beszélgetés fonalát Zayzon – már Pesten sem olyan rózsás a világ. Mégis a Pannon Várszínház vidéken is tud olyat nyújtani, ami valósághű, s fel tud oldódni napi nyűgjei alól a néző.
Arra a kérdésre, hogy anyagilag miképp becsüli meg munkájukat a világ, a legfrappánsabban Egyed Brigitta válaszolt: „Amit akarunk, azt megkapjuk: jól megérdemelt tapsot, mosolyt, feltöltődést.” Zayzon máshonnan közelítette meg a kérdést: „Kétfajta színész létezik. Van, aki azért játszik, hogy címlapra kerüljön, a másik érzi, hogy szükség van rá (s így van ezzel nagyon sok ember, aki a színészi hivatástól távol esik), s a közösség erejét érezve alkot. Mindegy, hogy mit: fest, színpadra lép, takarít, de alkot…”
A beszélgetés befejező részében arról vallottak a művészek, miként is látják ők a közönséget, milyen a „munkahangulat” a próbákon, vannak-e szerepálmok, álomszerepek. Sajnos, nem minden esetben a legkedvezőbb a kép azokról, akik a nézőtéren ülnek. Zayzon Csaba ennek okát a nevelés hiányosságaiban látja. Nincs hitele az etikettnek – magyarázta – sem a színházban, sem a hétköznapokban.
Végül a hallgatóság is szóhoz jutott, s igen őszintén, dicsérő szavakkal nyilatkoztak meg a sokszor heroikus küzdelmet felvállaló pannonos színészekről.
