Ebben jó példa lehet előttünk a Bibliából a már Jeremiás próféta által megjövendölt babiloni fogság. Miután a terjeszkedő babiloni nagyhatalom elfoglalta Jeruzsálemet, az uralkodókat, a nép vezető embereit és a lakosság módosabb részét messze földre deportálták. Ezzel akarták elérni, hogy a választott nép öntudata megtörjön, s mielőbb beolvadjon az új nagyhatalomba. Sok más eseménnyel ellentétben a fogságról alig találunk tudósításokat a Bibliában. Csupán néhány névsort olvashatunk, amelyben az elhurcoltak neveit örökítették meg, aztán elhallgatnak a történetírók. Annál részletesebben írják le majd a fogságból való hazatérés részleteit. A kettő közötti éveket, a mintegy negyven évig tartó időszakot azonban csupán megemlítik anélkül, hogy részletesen leírnák, mi is történt ezekben az években.
Ebből felületesen talán arra következtethetnénk, hogy a zsidóság ezekben az években elsősorban a túlélésért küzdött, s ez a küzdelem foglalta le minden erejét, így semmi említésre méltó nem történt. Az újabb kutatások azonban más irányba mutatnak. A választott nép történelmének talán legtermékenyebb időszaka volt ugyanis a Babilonban átélt négy évtized. A létért és a túlélésért való küzdelem ugyanis nem lehet csupán egyfajta „védekezés” a kívülállókkal szemben. Szükség van olyan eddig fel nem fedezett erőforrásokra, amelyek lehetővé teszik az életben maradást. A különféle bibliai szövegek vizsgálata kimutatta, hogy ezek nagy részét először pont a babiloni fogság idején vetették papírra. Amíg ugyanis a nép a saját hazájában lakott, apáról fiúra szállt a nép önazonosságát biztosító nemzeti hagyomány. A fogságban viszont úgy tűnt, hogy ez a láncolat végérvényesen megszakadt. Ezért kellett tollat ragadni, s mindazt rögzíteni, amit a nép eddig a szívében őrzött. Mert most merült fel először a kérdés: Miben vagyunk mások, mint a többi ország? S ami talán még nehezebb: Miben vagyunk jobbak, mint a minket leigázó nagyhatalom? Más szóval a végleges és végzetes kudarc kellős közepén kellett megtalálni a győzelem kulcsát. S e kulcs sosem valamilyen külső csoda képében jelentkezik, hanem ott van már az ember lényének mélyén; ott van egy nép kultúrájának, nemzeti gazdagságának a mélyén. Ha onnan nem sikerül előbányászni, akkor hiába fordulnak jobbra a külső körülmények, az ember vagy a nemzet képtelen lesz kihasználni a lehetőségeket.
Mi tett tehát a zsidóság a hazájától távol töltött évek alatt? Visszatekintett a történelmére, mert tudta, hogy a jelen az eddigi történelem szerves része, s a jövő is az eddig történtek folytatása lesz. Ekkor fogalmazták újra és írták le az Egyiptomból való kivonulás történetét, ami Babilonban egészen új jelentést nyert. Ha Isten képes volt a rabszolgaként élő elődöket kiszabadítani egy nagyhatalom kezéből, akkor ő képes lesz véget vetni a fogságnak is. Hasonlóan új fényben kezdett tündökölni a pusztai vándorlás is. Isten tökéletesen lehetetlen helyzeteken vitte keresztül népét; úttalan és járhatatlan utakon vezette az ígéret földjéig. S hasonlóan a honfoglalás eseményei is ugyanilyen ragyogást nyertek Babilonban: nem a zsidóság harci tudományának volt köszönhető az ígéret földjének meghódítása, hanem Istennek. Ebben az időben tehát megerősödött a zsidóság egyistenhite, mivel most döbbentek rá arra, hogy ki is az az Isten, akiben ők tulajdonképpen hisznek. Nem csupán saját gyengeségeikre voltak tehát utalva, hanem egy olyan „felsőbb hatalom” birtokában voltak, ami az elnyomók fölé emelte őket.
Ezzel egyidejűleg fel merték tenni maguknak azt a nehéz kérdést is, hogy mi vezetett ahhoz, hogy az isteni győzelmek után ilyen mély pusztulást kell megélniük. Miközben összegyűjtötték a különböző királyokról és prófétákról szóló hagyományokat, egyre inkább világossá vált előttük, hogy a jólét növelésének oltárán gyakran feláldozták saját vallásukat és az azzal szorosan összefüggő önazonosságukat. Így a királyság fényűző korára rávetült sok hűtlenség árnyéka. (Talán innen válik egyértelművé, miért csak az Istenhez való hűség szempontjából ítélik meg a királyokat az ebben az időben keletkezett iratok.) A saját gyökerektől való elszakadásnak pedig egyenes következménye volt a nemzeti pusztulás, vagyis a fogság. Így a fogság is új fényben tűnt fel a választott nép szemében: a királyok korában egyre inkább eltávolodtak Istentől, s most Isten is megmutatja népének, mit jelent az, amikor Ő hagyja el a népet. Kellemetlen és fájdalmas tapasztalat ez, de ugyanakkor nagyon gyógyító is: Hiszen pont most érti meg a zsidóság, hogy ők továbbra is Istentől választott nép, továbbra is Isten az, aki hordozza őket. A fogság ettől kezdve már nem csupán a kudarc, hanem az új élet reményének a helye; nem a pusztulás, hanem az újjászületés helye. A babiloni fogság utáni zsidóság már nagyon jól tudta, mi ill. ki az, akinek létét és életét köszönheti, hogy hol vannak megújulásának forrásai.
Mindezt az eddigiektől kicsit eltérő szemüvegen keresztül láthattuk. Most elsősorban nem a bibliai szövegekre figyeltünk, hanem azok keletkezéstörténetére vetettünk egy pillantást. Az eddig áttekintett szövegekből indultunk ki, hiszen ezek nagy része is ebben az időszakban keletkezett. Éppen ezért megpróbáltuk felismerni ezekben az iratokban a babiloni fogságban élő és létükért küzdő emberek gondolatait, megoldási kísérleteit.
Kisebb-nagyobb megrázkódtatások mindenkit érnek. A zsidóságnak sikerült a megrázkódtatást felhasználni arra, hogy megtalálja önmagát, s így megerősödve léphetett tovább e válságos időszakból. Személyes életünkben és nemzetünk életében is járható út ez. A katasztrófák idején ne csupán külső segítségért kiabáljunk, hanem vegyük észre a válság mélyén rejtőző megoldást, az újjászületés lehetőségét…
