2008: A biblia éve / Nagy Ígéretek – Izajás (Ézsaiás) próféta

A  nehéz helyzetekben hamar elveszítjük a fejünket, s magunknak sem szívesen valljuk be, mennyire mély válságban vagyunk. Talán így érezhette magát a választott nép a babiloni fog-ság idején. E nehéz években a népnek szüksége volt arra, hogy legyenek olyan egyéniségek, akik a növekedés és az életben maradás útján vezetik őket.  

Izaiás könyvében találkozunk egy olyan próféta működésével, aki a fogságban élő zsidóság helyzetét értelmezve a túlélés útjára vezette a rábízottakat. Az Izaiásról elnevezett bibliai könyv ugyanis három nagy részre osztható, amelyek különféle korok három prófétájának működését mutatják be. Ezek közül a második próféta fellépése tehető a babiloni fogság idejére (Izaiás könyvének 40-55 fejezete). E próféta életéről sajnos nem tudunk semmit sem, de mivel írásait Izaiás könyvében találjuk, II. Izaiásnak, vagy Deuteroizaiásnak szokták őt nevezni.

S ez az ismeretlen próféta nem tesz mást, mint Isten szemüvegén keresztül értelmezi kora politikai eseményeit. Amíg ugyanis a zsidóság egy része a babiloni fogságban van, a Babiloni birodalom keleti határain egyre fenyegetőbbé válik egy új nagyhatalom, a Perzsák birodalma. A babiloniak fenyegetettsége egyúttal a zsidók reménysége, hiszen ha meggyengül az elnyomó, lehetőség nyílhat a fogságból való hazatérésre. Ezt a reménységet támasztja alá a próféta is.

 

Az Ószövetségben egyedülálló módon szólal meg itt Isten. Hiszen az az Isten, aki eddig csupán egy (leigázott!) nép Isteneként lépett fel, most már úgy jelenik meg, mint az egész föld Ura, aki ráadásul az általa kiválasztott nép megszabadítását egy őt egyáltalán nem ismerő uralkodó segítségével valósítja meg. E szöveg érdekessége, hogy a perzsák uralkodója, Cirusz valószínűleg sohasem olvasta ezeket a sorokat. E sorok tulajdonképpen nem is neki szólnak, hanem elsősorban a fogságban lévő zsidóknak.

Történelmi szempontból nézve ezt a szövegrészt nem is annyira a történelem maga (vagyis a Perzsa birodalom terjedése) érdekes, hanem az, ahogyan a próféta Cirusz győzelmeit értelmezi. A próféta egyértelműen Izrael Istenét tekinti a történelem meghatározójának, aki saját szándéka szerint rendelkezik a különféle nemzetekkel – győzelem vagy bukás felé vezetve őket. Éppen ezért nem csupán zsidó uralkodókat használhat fel tervei megvalósításában, hanem más nagyhatalmakat ill. azok vezetőit is. A próféta ebben meglehetősen messzire megy el: Ciruszt felkentnek nevezi, ami kizárólag a zsidó királyok címe volt. (Az ószövetség idején a királyokat olajjal kenték fel, ez volt a későbbi koronázási szertartás elődje.) A fogság után e címet annak az eljövendő uralkodónak tartották fenn, aki majd helyreállítja Izrael országát. Cirusznak is ez a feladata: a Babiloni birodalom legyőzésével és a különböző nemzetiségek jogainak elismerésével lehetővé tette a zsidóság újjászületését, fogságból való hazatérését. S néhány évvel később a Babiloni birodalom valóban megbukott, a zsidók hazatérhettek országukba, s újjászervezhették társadalmukat.

Az itt található történelemszemlélet vallástörténeti szempontból is érdekes. Figyelemreméltó Isten „vitája” az olvasóval: A zsidóság nagy része valószínűleg nem fogadta kitörő lelkesedéssel egy idegen nép vezetőjének ilyen kitüntetését. Hiszen egy öntudatos népet talán azzal lehet a legjobban megsérteni, ha egy idegen uralkodót neveznek az ő megmentő királyuknak. Cirusz ilyen túlzott tisztelete ellentmond a zsidóság öntudatának és önérzetének. Isten azonban nem hajlandó vitatkozni. Nem indokolja meg, hogy miért pont Ciruszt választotta felkentjének, csupán arra utal, hogy ő a világ teremtője és fenntartója, valamint a történelem Ura. Éppen ezért ő azt választja ki eszközéül, akit akar, s ez nem feltétlenül kell megegyezzen az általa kiválasztott nép ízlésével.

Ha ezt a szöveget a XXI. század elején olvassuk, felmerül a kérdés, hogyan lehet ez aktuális számunkra. Hiszen már nem csupán a Babiloni, de a Perzsa birodalom sem áll fenn, a zsidóság számára sem a Babiloni fogság jelenti a legnagyobb kihívást. Az első századok keresztény bibliaértelmezése megpróbált minden ószövetségi próféciát Jézusra vonatkoztatni. Ezt a fajtaértelmezést nevezik tipológiának: bizonyos ószövetségi szövegekben ill. eseményekben Krisztus előképét keresik és találják meg. Így a fenti szöveget sem csupán egy egyszer élt történelmi személyre, Ciruszra vonatkoztatták, hanem arra a Jézusra, aki egy másik fogságból, a bűn fogságából vezeti ki nem csupán a zsidóság kicsiny népét, hanem az egész emberiséget. Ez az értelmezés természetesen csak azok számára fogadható el, akik Jézus Krisztust is elfogadják. Minden más ember számára ez az értelmezési mód meglehetősen önkényesnek tűnik. Ez azonban csak látszólag önkény, amelynek alapja a Biblia Szentírásként való olvasása.

II. Izajás a szinte tökéletesen reménytelen helyzetben találta meg a remény útját. Ehhez arra volt szüksége, hogy kitágítsa saját és népe talán picikét beszűkült gondolkodásmódját. Mert nagyot gondolni, mert nagyot jövendölni, mert megtapasztalta, hogy az az Isten, akiben ő hitt, sokkal nagyobb, mint amit ő elgondolt, ill. amit ő elgondolni képes. Ezzel persze kicsit álmodozónak, idealistának tűnhetett panaszkodó kortársai között, akik nem láttak tovább az orruk előtt bekövetkező pusztulásnál. II. Izajás ezzel két fontos dologra taníthat meg minket is: merjük keresni az igazságot, és ne ijedjünk meg attól, hogy az igazság több és nagyobb, mint amit mi gondolunk róla. Mert csak az igazság ismerete és elfogadása viheti előre mindnyájunk és közösségeink életét…