Sajnos sokan teszik ezt. Nem csoda. A külvilág akarja így. Én is kaptam már fintorokat, amikor a kérdésre, hogy „Van iker a családban?” azt mertem válaszolni – mégpedig mosolyogva –, hogy „Nincs, ők lombik babák!”.
Elmondom, miért. De előtte kérek mindenkit, akinek csak azért, mert szerelmeskedett egy jót a kedvesével, gyermeke fogant, hogy áldja a Jóistent, a Természetet, Bárkit! Amikor pedig olyannal találkozik, akinek ezt nem adta meg az Élet, mégis küzd azért, hogy a szeretett párjától gyermeke legyen, legalább ne fintorogjon. Mert ez kemény küzdelem, megalázó, fájdalmas út, amit két ember egymásért és a közös utódért vállal. Garancia pedig semmire nincs.
Amikor el kell ismerni, hogy magától nem megy, pedig már minden trükköt (gyertyaállás aktus után, fogantatós borzasztó teák, pszichológus, párterápia stb.) bevetett az ember, jön az orvos. A kivizsgálás minimum kellemetlen, de gyakrabban fájdalmas. Főleg, amikor kiderül a pár egyik tagjáról, hogy meddő. Azt nem könnyű zsebre tenni. De azt sem, ha nem találnak semmit. Azt meg főleg nem, amikor az eredmény összesítése után csak annyit mondanak: talán lombikprogrammal.
A meddőségi klinika maga a horror. Tömött folyósón zavart idegenek, akikről tudjuk, hogy a férfi vélhetően már legalább egy önkielégítésen túl van, a nő pedig hüvelyi ultrahangra vár, miközben valószínűleg éppen menstruál. Az előbbit jó esetben egy kulturált helyiségben, rosszabb esetben valami kicsempézett lyukban kell megtennie emberünknek, míg az utóbbit futószalag módjára végzik, ahol a nő csak egy iktatási szám.
Ha ezt lelkileg túléli a pár, és egy sírással a helyére teszi a nő, a férfi meg kocsmázik rá egyet, mehet tovább a menet. Még vissza a folyósóra ezerszer, míg a munkahelyen csak összehúzott szemöldökkel néz a főnök a sok szabi miatt, mert bevallani csak az meri, hogy hova jár, aki nem félti az állását. Közben jönnek a gyógyszerek, a nőnek persze, aki már minden nap sír talán, hiszen neki kell kikeverni és beadni az injekciót saját magának. Ja meg a kérdések, hogy kell ez nekünk?! A család meg csak kérdezi: Gyerek? Hát mire vártok még?!
Aztán jó esetben megérnek azok a peték a sok injekciótól, amitől a megduzzadt petefészkek fájdalmassá válnak. Leszívják őket, rövid altatásban, amitől klasszul rosszul lehet lenni, de az már nem számít. Aztán jön a beültetés, meg az imádkozás, hogy sikerüljön. Majd menni kell „eredményhirdetésre”, ami a legkeményebb dolog a világon. Amikor a csaj, akivel együtt csináltad végig, halálsápadtan jön ki a rendelőből, és ha elég erős, nem sírja el magát mindenki előtt. De látni rajta, hogy szegénynek most el kell mondani a párjának azt, amit az előbb neki mondtak: a terhességi teszt negatív…
De nekünk legalább sikerült. Sokan nem jutnak el idáig. Mondhatják, hogy a „lombik a Sors megerőszakolása”; hazudnak. Itt is minden a Jóistenen múlik. Van, aki öt lombik után sem lesz terhes, aztán spontán igen. Csak arra kérek mindenkit, hogy ne ítélkezzen! Inkább örüljön a szerencséjének. Én meg majd találgatom a gyerekeimmel, hogy a három kis bogyóból melyik kettő lehetnek ők? Mert nem mindenkinek van hat sejtes fotója önmagáról, ugye? Na, ettől különlegesek az én gyerekeim, és ettől volt más a terhességem. De ez már egy másik történet…
