E költeményeket természetesen más szempontból kell megközelítenünk, mint az eddig bemutatott szövegeket. Szerelmi költeményekből bajosan lehet történelmi következtetéseket levonni, s messzemenő vallástörténeti következtetésekre sem igazán juthatunk. Ebből a szempontból csupán azt a kérdést érdemes feltenni, hogyan kerülhetett bele ez a gyűjtemény a Bibliába. E versek megértésében az irodalom szempontjából való közelítés segíthet a legtöbbet. Szükségünk is van erre a segítségre, mivel az akkori versek formai szempontból sokban különböznek az általunk megszokottól. A héber költészet ugyanis nem ismerte sem a ritmus, sem a rím fogalmát. A költemények alapja a gondolatrím (parallelizmus membrorum), ami két párhuzamos tartalmú mondatrészből áll. Amíg a nyugati költészetben fontos szerepet kap a szavak, mondatok szépsége, addig a héber költészet elsősorban a gondolatok cizellálására fekteti a hangsúlyt. A költemények között találunk rövid mondásokat, mondássorozatokat, költeményeket és egész hosszú elbeszéléseket is. Egy általunk is ismert mondás szépen illusztrálja a gondolatrím lényegét: Aki másnak vermet ás, maga esik bele; s aki másra követ hengerít, visszagurul az arra (Példabeszédek könyve, 26,27). Mindkét mondatrész ugyanazt a tartalmat más módon fejezi ki. Érdemes felfigyelni a két mondatrész közti ellentétre: az elsőben a verem a föld alatt készül, a gurítandó kő pedig felülről érkezik az áldozatra. E gondolatrímeknek nagy jelentőségük volt az ókorban, amikor a költeményeket évszázadokon át szájhagyomány útján adták tovább. Ez az ismétléses forma és a benne alkalmazott képek könnyen megjegyezhetők, továbbadhatók. A fent említett szerelmi költemények is hasonló formában íródtak. Ezek közül az alábbi költemény azt mutatja be, hogyan keresi és találja meg a menyasszony a vőlegényét:
Énekek éneke 3
1 Fekvőhelyemen az éjszakában kerestem, akit szeret a lelkem,
kerestem, de nem találtam.
2 „Felkelek hát, és kutatok a városban, az utcákon és a tereken
keresem, akit szeret a lelkem”
– kerestem, de nem találtam.
3 Megtaláltak az őrök, akik járják a várost,
„akit szeret a lelkem – láttátok őt?”
4 Egy kissé továbbmentem tőlük, s akkor megtaláltam, akit szeret a lelkem.
Megragadtam, és nem engedtem,
amíg anyám házába be nem vittem, egészen szülőanyám szobájába.
Formai szempontból itt is megfigyelhetjük a különféle ismétléseket, néhány kétrészes gondolatrímmel is találkozunk. A költeményt mégis a sokáig sikertelen keresés gondolata tartja össze: Kerestem, de nem találtam. S ez a keresés nem csupán az ókori ember sajátja. Minden szerelem és minden szeretet alapja ez a soha véget nem érő keresés – nem véletlenül hemzsegnek napjainkban a különböző társkereső ajánlatok.
Az egész költemény az ember keresésének útját mutatja be. Ez a keresés tartja ébren emberi kapcsolatainkat, hiszen az embert sohasem lehet teljesen kiismerni, ha kellőképpen nyitottak vagyunk, ugyanannak az embernek nap mint nap új oldalait ismerhetjük meg. Amíg tudunk keresni, addig nem sekélyesednek el és nem válnak unalmassá kapcsolataink. Kapcsolataink akkor szoktak tönkremenni, amikor azt gondoljuk, hogy tökéletesen kiismertük a másikat, s befejezhetjük a keresést. A költeményben ez a keresés otthon, a szobában kezdődik. Hol keresnénk máshol, mint ahol otthon vagyunk – átvitt értelemben is. Amíg azonban csak az általunk ismert dolgokat keressük, nem találunk mást, csupán saját magunkat. Ezért nem találkozhat otthon a menyasszony a vőlegénnyel, s ezért indul el a városba, a kevésbé ismert helyekre. Ez az önmagunkból való kilépés, az elindulás egyszerre izgalmas, vonzó és veszélyes. Ha kilépek önmagamból, megtalálhatom a másikat, de elveszíthetem saját magamat. A szerelem érzése segít, hogy meg tudjuk tenni ezt a hihetetlenül fontos lépést. Az elindulás azonban még nem jelent megérkezést. A keresett jegyes megtalálásához több kell. Ezért érdeklődik a menyasszony a város kapuinál lévő őröktől. Ők felelősek azért, hogy a városban rend legyen, ne történjen semmi olyan, ami a városlakókat megzavarná megszokott életükben. S ez sem vezet sikerre. Bármilyen fontos, hogy rend legyen az életünkben, a szeretett személy megtalálásában ez is utunkat állhatja. Tovább kell mennünk, lemondva az általunk megkövetelt rendről, gondolkodási rendszerünkről. S ekkor találja meg a menyasszony a vőlegényét, ekkor jöhet létre a hosszú keresés után az igazi találkozás.
Mit keres azonban egy ilyen vers – sok más hasonló költeménnyel együtt – a Bibliában? Ez a kérdés kezdettől fogva foglalkoztatta a Biblia vallásos olvasóit. A zsidóság e költeményeket allegorikusan értelmezte, azaz elsősorban nem az emberi szerelemre vonatkoztatta, hanem Isten és a választott nép kapcsolatára. S így, a Bibliába bekerülve e szerelmi költemények az Istennel való kapcsolatnak új jelentést adtak: Elsősorban nem valamilyen vallásos kötelességteljesítésről van szó, hanem egy szeretetteljes kapcsolatról. A zsidóságban e költeményeket az Egyiptomból való kivonulás ünnepén olvasták fel, amikor megemlékeztek Isten szabadító tettéről. Innen nézve a fent idézett részlet is új fényben tűnik fel. Nem csupán az ember tesz erőfeszítéseket azért, hogy eljusson Istenhez hanem Isten is nagy lépéseket tesz azért, hogy eljusson az emberhez. Hasonlóan értelmezi az Énekek énekét a kereszténység is. Jézusban valósul meg Isten önmagából való kilépése: Isten mintegy kilép saját transzcendenciájából, megközelíthetetlenségéből és egészen közel jön az emberhez. Ezzel teszi lehetővé az ember számára, hogy túlnőjön saját korlátain, és hasonlóvá váljon Istenhez. Már az első keresztény írók is így értelmezték az Énekek énekét. Erre például szolgálhat egy a IV. század második felében élő püspök, Nysszai Szent Gergely egyik beszédrészlete is:
Vizsgáld meg az elmélkedésre kiválasztott szöveget: Akkor megérted, hogy a szöveg konkrétan a menyasszony házát és az esküvőre való készületet írja le, ami anyagot szolgáltat az elmélkedéshez. Ezen tárgy filozófiai megközelítése a gondolatokat tisztázza és elvonatkoztatja az anyagtól, és ily módon abból, ami le van írva, előhozza a hitbeli tanítást. […]
Amikor pedig a sötétben Elrejtett keresése közben beborított az isteni éjszaka, akkor bár megvolt szeretetem a Vágyott iránt, a Szeretett azonban kisiklott gondolataim közül. Mert azért kerestem éjjelente fekhelyemen, hogy megismerjem lényegét, hogy hol kezdődik, és hol van a vége, és miben rejlik a léte. De nem találtam őt. Nevén szólítottam őt, amennyiben nevet találhattam a nevezhetetlennek, de nem volt olyan név, ami a Keresettet elérhette volna. Hogyan lehetne azt, aki fölötte áll minden névnek (Fil 2,9) néven nevezni, és így megtalálni? Ezért mondja: „Hívtam, de nem hallgatott rám.” Ekkor megértettem, hogy a fölsége, a dicsősége és a szentsége nem ismer határt.
Ezért kel fel ismét, és megy gondolataiban a szellemi és természetfeletti valóság világába, amit városnak nevez, ahol uralmak és hatalmasságok és az erőknek felállított trónok vannak, valamint a mennyiek gyülekezete, amit térnek nevez, és a számtalan nagy tömeg, amit utcának hív, és kérdezősködik, ott van-e, akit szeret a lelke. A lélek tehát elindult és átkutatta az angyalok egész világát, és miután a talált javak között a Keresettet nem látta, a következőt gondolta magában: „Vajon megfogható-e a Szeretett?” És megkérdezi tőlük: „Ti talán láttátok őt, akit szeret a lelkem?” Ők azonban hallgatnak e kérdés hallatára, és ezzel elárulják, hogy ők sem képesek felfogni a Keresettet.
Amikor tehát a gondolkodás sokat foglalkoztatott tudásvágyával azon természetfeletti várost egészen bejárta, és még a testetlen szellemi szférában sem látta, amire vágyott, akkor elhagyta mindazt, amit talált, és így ismerte meg a Keresettet, ami csak azáltal, hogy megfoghatatlan, mutatkozik létezőnek. Mindaz, ami megfogható, csak gátolja a keresőket a megtalálásában.
Ezért mondja: „Egy kissé továbbmentem tőlük – miután elhagytam az egész teremtett világot, és mindazon túljutottam, ami a világban szellemileg felfogható, és minden utat, ami a felfogásban segítségemre lehet, magam mögött hagytam –, akkor találtam meg hitemmel a Szeretettet. És nem is fogom elengedni többé, amennyiben hitemmel a Megtaláltat magamhoz szorítom, amíg be nem tér belső szobámba.” A „szoba” pedig mindenesetre a szív, ami akkor válik képessé isteni jelenlétének befogadására, amikor visszatér abba az állapotba, amiben kezdetben volt, amikor abban, aki foganta, kialakult. Hiszen aki anyának hívja létünk első okát, bizonyára nem téved.
Nysszai Szent Gergely: 6. Homília az Énekek énekéről
