A címben megfogalmazott summás gondolat vasárnap a Veszprém Aréna sajtószobáját elhagyva fogalmazódott meg bennem az MKB dicstelen BL-búcsúja után.
De kezdjük a szebbik nemmel…
Noha a zuhanyhíradóból már hetekkel korábban hallani lehetett, hogy a Veszprém Barabás KC-t sem kerülték el a magyar sport majd’ egészét beárnyékoló zord felhők, titkon, legbelül még a múlt hétfőn kézhez vett sajtómeghívó olvasásakor is bíztam abban, hogy Barabás Árpád szerdán szertefoszlatja a klub borús anyagi helyzetéről szóló híreszteléseket, s valami egészen örvendetes hírről tájékoztatja a tollforgatókat.
Sajnos hiába. A klubelnök hivatalosan is bejelentette azt, amitől a leginkább féltek a klub hívei: anyagi lehetőségek híján az együttes jövőre nem tud elindulni a legmagasabb osztályban.
A bajnoki elődöntőről, nemzetközi kupaindulásról szőtt rózsaszín álmok egy csapásra szertefoszlottak. Jövőre már nem Görbicz és Löke vagy éppen Zácsik és Szucsánszki játékában gyönyörködhetünk a sokat megélt Március 15. utcai csarnokban. S nem a Siófok, az Érd vagy a Fehérvár elleni rangadókon szurkolhatunk a „lányainknak”, hanem a másod-, vagy rosszabb esetben a harmadosztály mérkőzésein ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy a gazdasági válság hamarosan véget ér, s hamarosan újra a legjobbak közé érhetünk.
S bár most bizonyára nem könnyű a lányoknak, de a jelenlegi helyzetben is maradt feladatuk. Igaz, már nem a pontgyűjtésért vagy a nemzetközi kupaindulást érő helyek eléréséért kell harcolni, hanem a szurkolókért, egymásért, a klubért, a városért és nem utolsósorban önmagukért. Nem mindegy ugyanis, hogy az alapszakasz utolsó meccsén, majd a rájátszásban egy enervált, hitehagyott, motiválatlan alakulatot láthatunk, vagy egy olyat, amely dacból, csak azért is alapon, ezer fokon égve mindent elkövet, hogy szépen búcsúzzon attól az élvonaltól, amelyben helye volt és helye van.
S ami a veszprémi sport zászlóshajóját illeti…
A VBKC körüli szomorú hírek, majd a nemzetközi szövetség felháborító Himnusz-tiltása után – sok ezer veszprémi szurkolótársammal együtt – reménykedtem abban, hogy az MKB Veszprém KC továbbjutással örvendeztet meg bennünket a spanyol León ellen a legrangosabb európai sorozatban.
Sajnos hiába. Mert bár a találkozó nagy részén a Mocsai-csapat akarata érvényesült, s tizenöt másodperccel a lefújás előtt is továbbjutónak érezhette magát a gárda, a végén a sors visszavette tőlünk azt, amit az Atlético Madrid elleni csoportmeccs utolsó pillanatában megadott. Az együttes egy már megnyert meccsen saját magát ütötte el a továbbjutástól. A kétgólos hazai győzelem összesítésben ugyanis búcsút jelentett a sorozattól.
Vigyázó szemetek Szegedre vessétek! Mondhatnánk, hiszen a csapat idei (értsd: 2012-es) formáját nézve sem a Magyar Kupa, sem a bajnokság fináléja nem ígérkezik sétagaloppnak az ellen a Pick Szeged ellen, amely idén egyszer már legyőzte a mieinket. A feladat azonban – akárcsak a hölgyeknél – adott, s ha nem is az elmúlt években mutatott lehengerlő fölénnyel, de összeszorított foggal, vért, verejtéket izzadva mindkét sorozatban célt kell érni, hogy aztán kezdetét vegye valami új. Európa legjobb kézilabdás szurkolótábora ugyanis megérdemli ezt az idény hányattatásai után.
A bakonyi lányoknak is a fiúknak is maradt tehát célja az elkövetkező hetekre, hónapkora, hogy gyógyírt szolgáltassanak az elmúlt időszak fájdalmaira. S ha már a gyógyírnál tartunk: legelőször férfi válogatottunk varázsolhat bárányfelhőket a sportág szürke égboltjára egy sikeresen megvívott olimpia selejtezővel. Bár a magyar sport jelenlegi helyzetében az ötkarikás szereplés ennél lényegesen többet jelentene.
