Minczér Albert gyerekként került a Veszprémi Egyetemi és Diák Atlétikai Clubhoz (VEDAC), ahol Tóthné Stupián Anikó irányítása mellett hamar kibontakozott kivételes tehetsége. 2005-ben junior Eb-ezüstéremnek örülhetett, négy esztendővel később pedig már a felnőtt fedett pályás Eb döntőjében bizonyíthatott. Magyar bajnoki címeit saját elmondása szerint már nem számolja a 26 esztendős sportoló, akinek gyermekkori álma vált valóra azzal, hogy egy évvel ezelőtt megfutotta az olimpia B-szintet 3000 m akadályfutásban. Az elmúlt években felnőtt világ- és Európa-bajnokságról is lemaradt makacs sérülése miatt, emiatt azonban már nem bánkódik, úgy véli, Londonban megkapja a kárpótlást az élettől.
Minczér Albert
– Az általános iskola ötödik osztályában látogattam ki először az atlétika pályára Esztergomban. Korábban édesapám is atletizált – bár nem is olyan szinten, mint én –, s ő is közrejátszott abban, hogy megszerettem ezt a sportot. Az ottani edzőm látott bennem fantáziát, aki beajánlott Tóthné Stupián Anikó figyelmébe. Így kerültem Esztergomból Veszprémbe – tekintett vissza a kezdetekre az olimpikon.
– Az eredmények pedig nem sokat várattak magukra.
– Az első nagyobb siker a 2005-ös junior Európa-bajnokságon szerzett ezüstérmem volt, de a 2009-ben elért fedett pályás Eb-döntőmre is büszke vagyok. Emellett zsinórban négyszer nyertem meg a tízezres magyar bajnokságot (2007, 2008, 2009, 2010), ami rajtam kívül egy embernek sikerült még a 90-es évek elején. A magyar bajnoki címeim száma húsz fölött van. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy eljutattam arra a szintre, hogy már nem számolom, hogy pontosan mennyi. Nem azért edzek, hogy magyar bajnok legyek, mert az sajnos nem kihívás Magyarországon.
– Egy makacs sérülés meghatározó vált a pályafutásában.
– 2009-ben sérült meg az Achilles-inam, amely miatt az utóbbi pár évben mindig félbe kellett hagynom a szezont. Ekkor a berlini, tavaly pedig a tegui vb-re nem tudtam kimenni emiatt és az universiádén is borzasztóan szerepeltem ennek köszönhetően. Ezért is határoztam el, hogy az olimpiai felkészülés előtt megműttetem a lábam. Ez megtörtént tavaly ősszel és ezzel fejben is lezártam ezt a történetet. Tavaly december óta töretlenül készülök, most teljesen egészséges vagyok.
– Mennyire volt elkeseredve a kihagyott világversenyek miatt?
– Természetesen nagyon, mert a berlini lett volna az első felnőtt világversenyem, azonban úgy gondolom, hogy semmi sem történik ok nélkül. Remélem, hogy Londonban megkapom a kárpótlást az élettől, s úgy jön össze minden, ahogy szeretném. Optimista alkat vagyok, ha nem így állnék a történtekhez, már régen abbahagytam volna.
– Mit érzett akkor, amikor sikerült kivívni az ötkarikás szereplést?
– Hatalmas űr keletkezett bennem, amikor megfutottam a szintet, mert ezzel elértem azt, amiről gyerekkorom óta álmodtam, s nem tudtam, hogy hogyan tovább. Kellett hozza pár hét, hogy ezt fejben összerakjam, de végül összeszedtem magam. A kvótaszerzés után volt néhány versenyem, ami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Aztán egy hónapra magaslati edzőtáborba mentem, ahol mind mentálisan, mind technikailag rendeztem a soraimat. Hogy olimpikon lehetek, köszönettel tartozom szüleimnek, hogy támogattak, az edzőmnek, Molnár Balázs gyógytornásznak, aki nagyon sokat segített a sérülésem után, s a két gyúrómnak, Bankó Zsuzsának és Esső Andrásnak.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy a legnagyobb álma döntőt futni Londonban. Nos a kívánság első fele már teljesült…
– Továbbra is ez a vágyam és álmom, s azért dolgozom, hogy Londonban kivívjam a döntőt. Ebben a számban is borzasztóan dominálnak az afrikaiak, a finálé azonban egy európai atlétának is elérhető. Az elmúlt évek vb-eredményeiből kiindulva 8:20 körül kell teljesíteni a döntőhöz. Nekem 8:27-es időeredményem van Strasbourgból, hét mp-et kellene tehát javítani, ami kemény meló lesz, de nem lehetetlen.
– Hogy zajlik a közvetlen felkészülés az olimpiára?
– A már említett műtétet követően tavaly december elején kezdtem el a munkát. Az első hónapban el kellet jutnom arra a szintre, hogy heti ötször tudjak tizenegynéhány kilométert futni. Mire január közepén kimentünk Spanyolországba, már rendesen el tudtam végezni az edzéseket, de még mindig le voltam maradva. Kilenc hétig voltunk kint, az első négy hét a felzárkózásról szólt, egy hét pihenő, az utolsó négy hétben pedig közel kerültem ahhoz a szinthez, ahol tavaly ilyenkor tartottam. Március közepén hazajöttünk, rámentünk az állóképesség fejlesztésre, s a kilométergyűjtésre. Április végén aztán felmérő jelleggel elindultam egy-két utcai futóversenyen, s május elején kezdtünk el speciálisan az akadályfutásra készülni szöges cipőben. Ezt megpróbáltuk minél jobban kihúzni, mert ez nagyon nagy terhelés a szervezetnek. Ezt jól mutatja, hogy a foglalkozások után másnap nekem is izomlázam lett, pedig hetente 120-130 km-t futok. Most zajlik a versenyszezon, országos bajnokság, június végén Eb. Most még nem tartunk ott, ahol augusztusban kellene, de nem vagyunk elkésve, az olimpiára optimálisan állapotban leszek.
– Nagyobb drukk van Önben, mint ha egy más sporteseményen indulna?
– Próbálom magam függetleníteni attól, hogy olimpiára megyek, de óhatatlanul is beszivárog a gondolataimba. A szokottnál nagyobb terhet jelent ez a seregszemle. Felállítottam az elvárásaimat, amiket szeretnék teljesíteni, s úgy gondolom, hogy teljesíteni is fogom. Úgy vélem, ahogy közeledik majd a torna, úgy fog egyre nőni az izgalomfok.
– Milyen mértékű segítséget kap az olimpiai felkészüléshez?
– Nemhogy a nyugati, de a környező országokban is sokkal kedvezőbbek az atléták lehetőségei. Magyarország nagyon érem centrikus nemzet, ezért, ha valaki nem esélyes a győzelemre vagy az éremszerzésre, akkor felmerül, hogy „minek is megy ki?”. Pedig minden sportágban hatalmas teljesítmény döntőbe kerülni. Ha egy távfutó bekerül a tizenötös döntőbe, az véleményem szerint akkora teljesítmény, mint hogyha a vízilabdázók a legjobb négy közé jutnak. Ha megnézzük Magyarország sikersportágait, akkor sajnos azt látjuk, hogy nem az elterjedt sportágakban vagyunk igazán jók. Az atlétikának több mint kétszáz tagállama van, ehhez képest vízilabdát, vagy kajak-kenut csak néhány országban űzik. Az úszók előtt ugyanakkor le a kalappal, mert ők nagyon sok munkával, a mienkhez hasonló konkurencia mellett is nagyon eredményesek.
– A sport mellett a Testnevelési Egyetem sportszervező szakát végzi levelező tagozatán. Mire marad még ideje mindezek mellett?
– Ebben a félévben végzetem a tantárgyaimmal. A szakdolgozatot ugyan még nem tudtam leadni az olimpia miatt, de a következő félévben erre is sor kerül. Szabadidőmben szeretek horgászni. Mivel elég nyugis ember vagyok, a nyugodt, szép környezet kikapcsol. Imádom a Duna-kanyart. Otthon, Pilismaróton szeretek kiülni a Duna-partra, nézni a hajókat, a tájat olyankor az se baj, ha nem fogok semmit. Az olimpia után szeretnék venni magamnak egy autót, s akkor le tudok majd menni a Balatonra is horgászni.
Edzői szemmel
– Az olimpia minden sportoló, edző álma. A legnagyobb eredmény az, amikor elmondhatjuk, hogy kijutattunk rá egy versenyzőt. Egy ötkarikás felkészítés kétéves folyamat, amelyben bizony vannak hullámok. Albert egy komoly műtéten esett át, amely után hosszabb időt ki kellett hagynia. Szerencsére tavaly teljesített a szintet, de ezt az olimpián is meg kell ismételni – fogalmazott Tóthné Stupián Anikó, majd hozzátette: augusztusig el fogják végezni a kitűzött munkát.
Tóthné Stupián Anikó
– Ugyanakkor nem szabad csak az olimpiára fókuszálni – tette hozzá a szakember. – Mindig azt a versenyt kell előtérbe helyezni, amely következik, mert ha nem így teszünk, kikerüljük a fontos akadályokat. Úgy vélem, hogyha a tanítványom megfutja az egyéni legjobbját a brit fővárosban, döntő közelébe kerülhet, s akkor büszke lehet a versenyző és edző is. Az is óriási dolog, hogy kijutott Londonba, hiszen tízmillió magyar emberből 160-170 versenyző lesz kint. De ezzel nem szabad megelégedni, ott kint is tudni kell teljesíteni, amikor az egész világ ráfigyel majd.
Korábban írtuk: Veszprémiek Londonban
