Lezárult a fesztivál. Csend van, az utcák üresek. A zenészek elrakják a hangszereiket a tokjaikba, majd elindulnak haza. Elhagyják a várost, és velük megy a zene is. Az utcákat megint egy évig nem fogja megtölteni a dob, a gitár, a szájharmonika, a nagybőgő hangja.
Az őszinte, szívből szóló muzsika elhalkul, és háttérbe szorul az életünkben. Ismét felerősödik a kereskedelmi rádiók és a zenei tévék hangja. A szellemi táplálék elfogy, kapjuk helyette a rágógumit. Újra hallathatják a hangjukat a sztárok, akiknek az érzéseit nem a dalokból, hanem a bulvármagazinokból ismerhetjük meg, akiknek a zenéje elfér a háttérben, nem zavar a munkában vagy a vezetésben. Felszínes, sablonos, értelmetlen, de könnyen megtanulható szövegek. Foszforeszkálós műanyagból gyártott csillagok, egy otromba rajzszöggel a plafonunkra erősítve.
Az Utcazene alatt láthattuk az igazi eget, ahol minden csillag egy külön világ, egy egyedi és megismételhetetlen naprendszer. Nem szabad hagyni, hogy a fesztivál végével az őszinte, szívből jövő zene ragyogása eltűnjön az életünkből.
Nézzünk körül a világhálón! Itt van előttünk a lehetőség, szinte bármit meghallgathatunk! Bűn lenne magunkkal szemben, ha nem élnénk vele, ha nem kutatnánk igazi szellemi táplálék után. Keressük meg az Utcazene fellépőit, böngésszünk a stílusok között, fedezzünk fel új dalokat és előadókat!
Keressük a kincseket!
Keressük az élményeket!
Keressük a zenét!
