A kilométerek fogynak, lassan felidézzük, mit is tudunk vendéglátónkról. Abban gyorsan egyetértünk, hogy Raffay nem egyszerű egyéniség. Meg abban is, hogy a lexikonszag egészen más, mint a két kézfogás között eltöltött idő. Ám hitelesek csak akkor lehetünk, ha száraz tényeket is közlünk. Íme: Sopronban született 1944-ben. A képzőművészeti gimnázium után a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára jár, ahol 1969-ben diplomázott. A művész 1975-től Salföldön él és dolgozik. Életének csaknem húsz (!) éves „űre” („ultrabalos államellenes összeesküvésben” való részvétel) azt jelentette, hogy nevével, alkotásaival ennyi időn keresztül nem lehetett találkozni. Későbbi sikerei – amikhez sokszor emberfeletti küzdelme szükségeltetett – meghozták azt az elismerést, amit a sors rászabott, de a körülmények késleltettek. 1975-ben Salföldre költözött, azóta ott él. Az 1989-ben megalakult Veszprémi Művész Céhnek kezdetben céhmestere, majd tagja. 1992-től a Veszprém Megyei Kultúráért Alapítvány kurátora, ill. képviselője. Kőből és fából faragja, bronzból önti műveit: monumentális, köztéri szobrokat – elsősorban dísz- és ivókutakat, vízköpőket – és kisplasztikákat, ún. marokszobrokat alkot. Művészetének tárgya az emberi alak és egy-egy állatfigura: realisztikus alaphangú kompozícióit néhány művében már-már elvont kifejezésekké stilizálja. Munkái általában tömbszerűek, súlyosak, zártak.
Tárlataival többek közt (egyéni és csoportos) Budapesten, Badacsonytomajon, Tapolcán, Révfülöpön, a németországi Wundsiedelben, Veszprémben, Genfben, Bázelben, Balatonalmádiban mutatkozott be, köztéri művei többnyire Veszprém megyében, de Győrött, Ásványrárón láthatók.
A művész számos díjat, elismerést kapott: Honvédelemért 1. (1993), Pro Comitatu (1994), Veszprémi Művész Céh nívódíja (1999), Veszprém Város nívódíja (1999), Veszprém megyei Prima Primissima-díj (2005), Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje (2006), Veszprém megye Érdemrendje (2007).
rossz szomszédság: török átok
Raffayék salföldi ingatlanja egy régi parasztházból, gazdasági épületekből áll. Az udvaron – mintha az éggel befedett műterem lenne – megkezdett, félkész alkotások. Óriási kőtömbök várják a megmunkálást. Egyik-másikuk sima, élvezettel húzzuk rajta végig tenyerünket. Odébb sötét bazaltdarab várja a vésőt, kalapácsot és a többi szerszámot. Úgy tűnik, hiába. A műterem műhelyt az igazságszolgáltatás bezáratta. Sarkosan fogalmazva azt is mondhatnánk, elvették (elvetették) Raffaytól munkaeszközeit. Nem lesz hol anyagba formálnia gondolatait, ha beáll az esős, hidegebb időszak. Cseppet sem erőltetett, ha azt mondom, olyan, mintha a sebész szike, a mozdonyvezető mozdony, az író toll nélkül kényszerülne mindennapi betevőjéért munkába indulni. Pedig így van. A művész és felesége irdatlan irathalmot hord elénk. Ezek a sokszor átforgatott papírokból, meg szavaikból kell összerendeznünk előzményt, következményt okkal és okozattal. A fonalat sokszor elveszítjük, amit a házaspár készségesen gombolyít vissza.
Krisztusi időt töltöttek a meseszép faluban, de az utóbbi éveket a török átok, nevezetesen a rossz szomszédság keseríti meg. Németországból hazatelepült szomszédja ugyanis építkezésbe akart fogni. Nem éppen szerény hajlék készül a sövényen túl. Vélhető, hogy panzióféle. Csakhogy: műemléki környezetről van szó, jelentős számú előírásnak kell megfelelni. És ez bizony szomszédéknak finoman szólva is foghíjas. Ám úgy tűnik, mégis birtokukba kerülhetett minden engedély (azt súgják-búgják a környéken élők, hogy mindennek megvan az „ára”, csak tudni kell, kihez „lehet” fordulni, s milyen „ajánlólevéllel”). Raffayék persze a szomszéd törvény adta jogán megfellebbezték az építkezést, s számos hivatkozásukkal bizony arra kényszerítették a paragrafusok forgatóit, hogy orrukra tolják szemüvegüket, s gondolkodóba essenek. Ilyen „apróság”, hogy a szomszédnak nincs is szennyvíztárolója, meg hogy a lebontásra váró tető veszélyes anyaggal vagyon fedve stb. Mindezek ellenére az engedély lobogtatható. Raffay Béla furcsállja, hogy a bíróságon a közigazgatási hivatal képviselője szemrebbenés nélkül állította, hogy megoldott a ház szennyvízkezelése.
Innen már csak az az érdekes, hogy miért is fordult a kulcs Raffay műhelyének ajtaján. A tapolcai építési hatóság ugyanis azt annak „rendje-módja” szerint használatát betiltotta. A hivatal a használatbavételi engedély hiánya miatt hozta határozatát. Mivel ez egy száz éve (felújítása 15 esztendeje történt) álló épület, a tulajdonosok nem értik, idáig miért nem kifogásolta a hatóság a használatbavételi engedély hiányát. Érdekes eleme, hogy Raffayt az 1992-ben jogerőre emelkedett építési engedélyében a hatóság nem szólította fel használati engedély kérésére. Így jóhiszeműségéhez kétség nem férhet. Az összefüggés (ugyan kinek a föl- vagy bejelentése alapján) meglehetősen nyilvánvaló, csakhogy a tét Raffay Béla kenyere. Állítják, hogy minden lehetséges fórumot megjártak, de arra például senki sem volt kíváncsi, hogy 15 évvel ezelőtt (de még tavaly ilyenkor is!) egészen más szabályozók voltak érvényesek. Bár a 2007-es „bezáratás” óta többször is fellebbeztek, az eredmény ugyanaz.
Raffayék viszont egyre elszántabbak. A feleség, Mozsgai Anikó úgy látja, porszem került az igazságszolgáltatás szerkezetébe, rendkívül bonyolultak a törvények, a kisember tehetetlen, mert a hatóságok vissza tudnak élni vele (úgy tűnik, „belepancsoltunk” valamibe – mondja keserűen). Egzisztenciálisan is közelednek az ellehetetlenülés felé, hiszen értékes és fontos szerszámok, berendezések vannak a becsukott műteremben. És az „inter arma silent musae” (fegyverek közt hallgatnak a múzsák) kedvét szegi az alkotónak. Mindez egy erősen vitatható használatbavételi engedély miatt… Fel azonban nem adják, s igazságukért a végsőkig elmennek.
A kapukilincset lassan elengedő tudósító fejében egy gondolat forog azóta is: a mérleg egyik serpenyőjében ott van Raffay művészete, a másikban a tények. Nincs, ki felemelje a mérleget, mutatandó, merre is billen ki?
Kell még nekünk Veszprém megyében Raffay Béla? Kell még nekünk Veszprém megyében Raffay Béla.
