1908-ban adták
át az Osztrák–Magyar Monarchia és egyben Európa legmagasabb színvonalú
hadgyakorló terét, illetve a hajmáskéri tüzér-altisztképző intézetet. Pár
hónappal később, szeptember 15-18. között itt rendezték meg azt a szemleszintű
hadgyakorlatot, melyen a birodalom valamennyi nemzetének katonái és katonai
alakulatai részt vettek. A hajmáskéri főtáborba – melyhez hasonlót csak II.
Szulejmán serege produkált egykoron Szigetváron – napokon át érkeztek a
legkülönbözőbb egyenruházatú és hadfelszerelésű gyalogos, gránátos, huszár,
tüzér, utász és egyéb egységek (mintegy 40.000 katona) engedelmeskedve a főként
német, esetleg magyar vagy horvát parancsszavaknak. A seregszemlét Ferenc
Ferdinánd trónörökös felügyelte, és személyes részvételével tüntette ki maga I.
Ferenc József osztrák császár és magyar király is.
A Veszprémi Hírlap szerkesztősége a lap címoldalán „Felséges urunk üdvözlégy!” köszöntéssel fogadta az uralkodót, mely köszöntés István király óta, a római pápától a jogot kiérdemelve minden magyar királynak kijárt. A vendég a Püspöki Palotában töltötte e szép, verőfényes napokat báró Hornig Károly bíboros-püspök vendégeként, innen lovagolt ki reggelente megtekinteni a hadgyakorlatot. A jótékonyságáról híres, legjelentősebb veszprémi mecénásként számon tartott Hornig bíboros – aki egyébként felvidéki vasútépítő arisztokrata családból származott – belső titkos udvari tanácsosként, felsőházi tagként és királynői kancellárként volt jogosult fogadni a legfőbb méltóságot.
Szeptember 15-én, 9 órakor érkezett Ferenc Ferdinánd trónörökös Hajmáskérre, magyarul köszöntötte a fogadására megjelent megyéspüspököt és kíséretét, majd megtekintette a hadgyakorlat színterét. Valamivel később Szalvator főherceg, majd 16 órakor különvonatával maga I. Ferenc József is megérkezett. A veszprémi pályaudvarra egy félórával később gördült be a szerelvény. Az uralkodó végig lépett a díszszázad előtt, elfoglalta helyét a baldachinos királyi trónon, majd fogadta Hunkár Dénes megyei főispán és Szeglethy György veszprémi polgármester köszöntését.
Csütörtök délelőtt kezdődtek a játékok, mikor is az Akasztódomb tetején a vezérkari főnökök és katonai attasék valamint kissé lejjebb a sajtó munkatársai elfoglalták helyüket. A területvédő (vörös) csapatok a domb keleti oldalánál helyezkedtek el. 10 óra után hangos harci rivalgással a geleméri erdő rejtekéből előtört a támadók (kék) előőrse és találkozó harcot provokált a védők gyalogságával szemben. A védők heves tüzérségi tüze átmenetileg megállította rohamozókat, akik végeláthatatlan sorokban özönlöttek elő az erdő rejtekéből a harctérre. Szentkirályszabadja irányában két lovashadosztály igyekezett kelepcébe csalni a kékeket, miközben a mintegy 20.000 fős vörös gyalogsági főerőt is harcba küldték. Erre válaszként Hajmáskér felől a kék főerők iszonyatos erejű gyalogsági ellencsapással válaszoltak, kitéve a védőket a bekerítés veszélyének is. Változó sikerrel folyt minden négyzetméternyi területért az ádáz küzdelem egészen másnap hajnalig, mikor a vörösöknek sikerült visszaszorítani a kékeket Királyszentistván irányába. Végül egy heves ellentámadás során (melyben a vörösök utolsó tartalékai a Papod felől, illetve a székesfehérvári gyalogoshadtest keletről támadtak) egészen a balatoni mocsarakig kergették a támadó csapatot. Így két csatanap után, kora délután a kezdeményező készségétől végképp megfosztott kék támadósereg tüzérségi megfigyelőléggömbje, fehér zászlóval jelezte feltétel nélküli kapitulációját.
A hadgyakorlatról szóló tudósítás – a kötelező udvariasságon és lelkesedésen kívül – hűen tükrözi a katonai kiképzés és hadművészet akkori állapotát. A hadgyakorlat azzal a megnyugtató érzéssel ért véget, hogy a déli szomszéd (és annak szövetségesei) kellően elrettent a Monarchia megtámadásának tervétől.
Az már színházi precizitással megírt forgatókönyv alapján lezajlott hadgyakorlat után a király számos kitüntetést adományozott az arra érdemesült hadfiaknak (báró Hornig Károly a Lipót Rend Nagykeresztjét kapta). Személyes ajándékokkal lepte meg a kiszolgáló személyzetet, civil személyiségeket. Másnap délután indult Szombathely irányába a királyi különvonat a császárváros felé.
A mendemondák szerint a hadgyakorlat alatt több mókás eset is történt. Itt mutatták be a morva bádogosból lett világhírű autókonstruktőr, Ferdinand Porsche új, négyütemű, hathengeres motorral felszerelt terepjáró automobilját, mely hadi célokra is alkalmas volt. A műszaki tudományokban kevéssé járatos Salvator főherceg feltűnő érdeklődéssel figyelte a masinát. Porsche mester arcán kaján vigyorral hitette el a főherceggel: „tudja felség, a két plusz henger tartalék, azért van rendszeresítve, mert ez hadieszközökben így szokás.” A főherceg egy „Najá”-val honorálta a kiselőadást, melyből nem derült ki, hogy közelebb került-e a megoldáshoz. Egy másik anekdota szerint Bécs leghíresebb fotósa, a Mariahilf-Windmühle-i illetőségű Fisherr úr a rendkívüli biztonsági intézkedéseket kijátszva a szemle főhadsegédi harcálláspont közelében, egy alkalmas közeli bokorba települt az éj leple alatt. Célja, hogy kielégítse a bulvárlapok hihetetlen éhségét a hadgyakorlatról készült fényképekkel. Történt pedig, valamikor a délelőtti órákban, hogy a felséges császárnak szükséglete támadván egy „fercejhen zí herrsaften” (elnézést uraim) kifejezéssel kíséretét hátrahagyva a bokorhoz ment és azt rituálisan levizelte. A megszeppent fotós moccanás nélkül volt kénytelen tűrni az atrocitást, melyet az újságíró társai azzal tetéztek, hogy még napokig érezni vélték rajta az uralkodói „pacsuli” illatát.
Veszprém e három napra az Osztrák–Magyar Birodalom, de talán a világ figyelmének középpontjába került, hiszen 14 (!) ország katonai attaséi is megszemlélték a hadgyakorlatot. Azonban ez az esemény nemhogy lehűtötte volna a kedélyeket, de újabb indulatokat keltett a pánszláv mozgalomban. Hat évvel később Gavrilo Prinzip revolverlövései kioltották Ferenc Ferdinánd és neje életét, akik Szarajevóban egy újabb gigantikus hadgyakorlat megtekintésére érkeztek. A jelképes kiváltó ok végül a háborúra már végképp felkészült hadban álló felek heroikus küzdelmébe torkollott. A végeredményt ismerhetjük a történelemkönyvekből. A legszomorúbb nem csak a tengernyi, felesleges emberáldozat, hanem a trianoni békediktátum. Így ha a száz évvel ezelőtti eseményekre emlékezünk, ne feledjük a nagy világégés hősi áldozatait, illetve Cheester William Nimitz jó három évtizeddel későbbi mondatát: „soha ne engedd, hogy elhitessék veled, hogy a háború más, mint egy szörnyű, kegyetlen dolog.”
