A filmklub kénytelen volt egy este kétszer is műsorára tűzni a filmet, annyian érdeklődtek iránta. A bevezetőt Horváthy György újságíró mondta, aki röviden vázolta az író életét. Megemlítette, hogy Márai „rossz korban született, s szellemi emberként elviselhetetlennek tartotta a környező világot, ezért előbb belső emigrációba kényszerült, majd az országot is elhagyta, végül San Diegoban telepedett le.
A film, melyben Bács Ferenc alakítja az írót, s feleségét Gyöngyössy Katalin, több idősíkban játszódik, s a 89-ben bekövetkezett haláláig ível.
A filmbeli Márai nem politizál, csupán láttat: kort, arcokat, jellemeket, parányi emlékeket, amelyek mindennek ellenére egységgé láncolódnak, s igen hamar engedik (az írót nem ismerőknek is) láttatni az önigazolást kereső, sokszor önmarcangoló író jellemét kirajzolódni.
A gazdag képi eszköztár felvonultatása nem öncélú: összevet, visszatér néhány motívum, s a monológ részei azokat úgy fűzik egybe, hogy cseppet sem sérül az író eredetisége. Az író, aki egyik rendszer hívására sem tért vissza Magyarországra, keservesen szenved a hontalanságtól: „Hálás vagyok Amerikának, hogy befogadott, de hazát nem adott…”
Az alkotók sorba veszik személyes és családi tragédiáit: kisgyermekük, majd (immár felnőtt) fogadott gyermekük, végül felesége halálát. „Már az ellenségeim is halottak” – mondja keserűen. Mindeközben ott vannak a boldog pillanatok feleségével, Lolával (líraiak az ifjúkori betétek), de a honvágy árnya folyamatosan ott lebeg előttünk. A Szalai-Dárday alkotó kettős számtalanszor egy-egy elszálló repülőgéppel, s a tekintetét utánuk eresztő íróval ábrázolja. Az öregedő, megkeseredett Márai a végén már csak hallja a gépeket, s alábukó tekintete azoknak csak az árnyékát mutatja.
Ezzel persze nem merül ki a jelképek tárháza: szerepet kap egy aranylánc, egy kalap, egy dalbetét a spanyol bejárónőtől, az unoka éneke, a hazulról érkező, s megválaszolatlanul maradó telefon, üzenet. Szerepet kapnak a tárgyak is: írógépe, amely „ékezetes”, pótolhatatlan kincs számára (Márai egy sort sem publikált angolul, s könyveinek zöme is csak halála után jelent meg harminc nyelven!)
Érdekes arcát mutatja a riportot
adó Márai. Mintha zavart lenne, mintha érezné, hogy a házába beengedett
újságírónő nem tud annyit magával vinné, mint szeretné. De az is lehet, hogy
nem szeretné.
Az író végső elborulását ismét mesteri eszköztárral festik le az alkotók: a felütött könyvek lapjai üresek, betű sincs rajtuk. „Az ember, aki nem hisz a fejlődésben, de hisz a műveltségben”, most látja először (s minden bizonnyal utoljára is) a lét értelmetlenségét (nem hiába példálózott Camus vagy éppen Sartre gondolataival), s ebben az állapotában számol le mindennel, ami körülvette, végigkísérte élete csaknem kilenc évtizedén. A német gyártmányú pisztoly elsül, Márai távozik az élők közül, de azonnal beköltözik a szellemét befogadók közé, s így maradhat a miénk immáron mindöröke.
