Például: baba, apa, anya. Ezek legalábbis a romantikus verzió szavai. Mert az is lehetséges, hogy az elsők ezek: nem, de, kaka. De az biztos, hogy az siker mindenképpen osztatlan lesz, hiszen végre beszél a gyerek! A papagájt jobb, ha elajándékozzuk…
Legalábbis egy darabig „végre”. Mert azt hiszem, hogy az addigi csendet csak annak elmúltával fogjuk értékelni. A babanyelv is már erősen okozhat hangzavart – főleg ikreknél -, mert a „tetetegyegyegyebááá” és a kevésbé érthetőbb, de annál hangosabb „agyagyagyanyííí” a hallhatóan tőlünk vett hangsúllyal, hangszínnel, mimikával és gesztikulációval még meg is ijesztheti az embert.
Sőt, ha egész nap hallgatjuk, akkor azért estére a saját szókincsünkön is érezhetjük a hatását, mert a legtöbbet használt szavaink helyett is valami baba-verzió jut eszünkbe. Például kaja helyett „nyam-nyam”, innivaló helyett „iszisszisszi”, vagy az autó helyett „brrrrbrrrbrrrrrr”. Persze nagy nehezen helyre rakjuk magunkat, de másnap reggel újra kezdődik minden elölről.
Aztán észre sem vesszük, és a sok halandzsából idővel értelmes szavak lesznek. A szerencsésebbek valami szép, kedves első szót írhatnak be a babanaplójukba, nálunk ez a „kincs” egy határozott, ellentmondást nem tűrő „nem” szócska volt. Olyan tisztán, szépen, és gyönyörűen artikulálva, hogy nem lehetett félreérteni. Így jártunk.
De ez a pillanat megismételhetetlen és babanapló nélkül is örök, amikor a gyerek először mondja ki „anya”. Na, akkor illik sírni, és nevetni, és hitetlenkedni, és pusziszkodni, és mindent. Ez egy nagy pillanat, hiszen vélhetően már az, hogy „apa”, „mama”, „papa”, „baba” már rég megkönnyezettetek mindenki mást. De anya csak egy van. Ez az a szó, amit még annyit, de annyit fogunk hallani, mégis ilyenkor még olyan fantasztikus élmény…
Az már viszont kevésbé, amikor a vasárnapi ebéd után a gyerek láthatóan a dolgát végzi egy sarokban, majd diadalittas arccal visszatér a desszertet majszoló családhoz, és fennhangon kijelenti: kaka! A helyzetet még azzal tudja fokozni, hogy „illatcsíkot” húzva maga után kiválasztja azt a személyt, aki a legjobban megdöbbent a hír hallatán, megfogja a kezét, és elismétli: kaka! Na ilyenkor jó, ha anya feláll és menti a helyzetet, persze ha addigra nem fulladt már régen nevetésbe a desszertezés...
Mindenesetre ez egy gyönyörű és izgalmas időszak, nem mintha a többi nem lenne az, de ez más. A gyerekünk egyre inkább részt vesz a mindennapjainkban, és már kommentálni is tudja a dolgokat. Lassan kifejezi önmagát, mégpedig szavakkal, és talán könnyebb lesz az élet, ha el tudja mondani, mi baja van. Addig meg csak hagyjuk belefolyni a napi rutinunkba, hiszen a mosás, főzés, takarítás a legjobb játék a világon. A gyerekeknek legalábbis… De ez már legyen egy másik történet…
